Szólt a felhívás 2005. október 5-én estére. Immár hatodszorra került megrendezésre az imaest. Kevés alkalmak egyike ez, amikor megtelik templomunk. Igaz, most is voltak még szabad helyek, nem kellett pótszékeket hozni, de akik ott voltunk, egy emberként imádkoztunk hazánkért, Magyarországért.
Hagyományosan minden évben Magyarok Nagyasszonya ünnepén gyűlnek össze a hívek, hogy a Szűzanya segítségét kérjék a nehézségek, a gondok, a bajok leküzdésére. A környező települések is szívesen fogadták a meghívást, szép számmal képviselték egyházközségüket.
Az imaest litániával kezdődött, majd rózsafűzért imádkoztunk, ez után pedig szentségimádás következett. Az estet szentmise zárta, melyet négy pap mutatott be és a balatonszentgyörgyi templomi kórus éneke színesített.
„Epedve kérlek Szűz Anyám, Te védj meg engemet!
Ha látod síró gyermeked, töröld le könnyemet!
Anyám, Anyám, ó, jó Anyám, csak benned bízom én.
…
Mária, tenger csillaga, feléd tekintek én.
Ha ver az élet vihar, sorsom rád bízom én.”
Amikor annyi nehézséggel találjuk szemben magunk minden nap, kell, hogy legyen Valaki, akitől segítséget kérhetünk. Hinnünk kell abban, hogy a sok nehézség után van szebb és jobb, hogy nem szabad feladni.
Megható volt egy-egy előimádkozó után egy torokként együtt mondani a választ, folytatni az imádságot. Szívszorító volt hallgatni a szívből jövő, őszinte kéréseket, melyek sok embernek könnyet csaltak a szemébe. Amikor a legvégén nemzeti Himnuszunkat énekeltük, olyan volt, mintha egyetlen egy szív dobbanva sóhajtana:
„Isten, áldd meg a magyart…
Nyújts feléje védő kart…
Hozz reá víg esztendőt…”
Azt gondolom, hogy mindannyian, akik akkor este ott voltunk, olyan élménnyel gazdagodtunk, melyet leírni nem lehet, át kell élni.
|
Nyomtatható verzió