Rózsi néni önálló, aktív 90 éves

Papp Lajosnét, Rózsi nénit Molnár Balázs polgármester és Hosszúné Tóth Rita köszöntötte 90. születésnapja alkalmából. Kevés ilyen idős lakosa van Kéthelynek, s aki ennyi évet megért, már nem akar letagadni a korából. Pláne, aki olyan jó állapotban van, hogy még eljár hazulról vásárolni, kapálgatja a virágoskertet, önállóan ellátja magát és rendben tartja otthonát, mint Rózsi néni.
Megkérdeztem a Hunyadi utcában lakó nénit, írhatnék-e róla a Kéthelyen újságba. Azt válaszolta, megírta az életét, olvassam el, abból válogathatok. De a családja – unokája, Papp András - is készített belőle egy képeskönyvet 6-7 évvel ezelőtt, azt is megnézhetem.
Az önéletírás 21 gépelt oldal terjedelmű. A bevezető röviden, tényszerűen kitér Papp Lajos – Rózsi néni férje - anyai és apai felmenőinek származására. A saját életéből kiragadott emlékek leírása érzelemgazdag, némi iróniával, sok keserűséggel, utalva a szegénységre, a II. világháború borzalmaira: a nincstelenségre, nélkülözésre, rettegésre, menekülésre. A háború utáni évek, a munka a földeken pirkadattól sötétedésig, a párválasztás, a gyermekek születése és nevelése, a nemzedéki ellentétek, feszültségek mind helyet kapnak a leírásban sajátos szemszögből, Rózsi néni élményei alapján.
A mai fiatalok el sem tudják képzelni, milyen nehéz sors jutott nagy- és dédszüleiknek. Pedig bizonyára kevesebbet panaszkodnának és jobban értékelnék saját életüket, ha ismernék az őseikét. Néhányan talán elolvassák majd a Papp Lajosné életéből kiragadott részleteket, melyek közül legyen az első rész Rózsi néni gyerekkori emlékeiből egy rövid válogatás.

A saját életemről – A gyermekkor

Halász Rózsa néven születtem 1929-ben Marcaliban, római katolikusnak kereszteltek. (A déd- és nagyszülők kéthelyi, somogyszentpáli, majd gombai lakosok voltak.) Nagyapám halála után anyám – Halász Katalin – lett a nagyanyám, anyám, kiskorú fiútestvére és árván maradt unokahúga összetételű család fenntartója. Akkor még nem adtak nyugdíjat, a nagymamám is ment, ha valahová hívták dolgozni. Anyám az úri házaknál, meg a grófi kastélyokban szobalányként dolgozott. Marcaliban, egy háznál, ahol takarított, ismerte meg apámat, akivel megszerették egymást. Mindketten szegények voltak, anyám ennivalót adott az éhes legénynek. A szerelemből terhesség lett. De apám, aki titokban egy másik lánnyal is szerelmeskedett, azt mondta, két szegény nem él meg. Ezért a csúnya, de gazdag lányt, aki szintén terhes volt, vette feleségül. Anyámnak kislánya – ez voltam én -, a másiknak fia született. Anyám soha nem kért az apámtól semmit. Később volt egy élettársa, az meg meghalt. Attól született a húgom, Magdolna.

Amikor 6 éves lettem, egyszer karácsonyra a somogyvári kastélytól grófi díszruhába öltözött kocsis hozta haza (az édesanyát), meglátogatni a családját. Sok ajándékot meg a fizetést hozta a mamának. Nekünk, kislányoknak cukrot, pirosba csomagolt csokoládé kisördögöt meg szentjánoskenyeret, ami fán termett valahol, és amit nagykoromban sose’ láttam.

Gombán kezdtem az első osztályt. Tolltartó, palatábla, egy könyv volt a ruhaszatyorban. Otthon a házi feladatot írtam a palaceruzával a táblára. Szerettem iskolába járni.

1937-ben, a 7 éves születésnapomon költöztünk Horvátkútra. Anyánk dolgozni járt, 4-5 évig hónapszámos volt a Hunyadi-birtokon. Március közepén jött egy lovaskocsi, összeszedte a szerződött munkásokat. Dunyhát, párnát, deszkából készült ládát vitt mindenki. Amire megérkeztek, az istállóból kihajtották a szilaj marhákat, kitakarították. A marhák helyét meghintették szalmával, ott volt a munkások szállása. Mosakodni az udvaron, a gémeskút mellett, a nagy itatóvályúban tudtak. Napi háromszor étkeztek. Reggelente negyed kenyeret kaptak, ami barna volt, de mindig friss és jóízű. Napkeltekor indultak munkába, napnyugtakor értek vissza a majorba. A gróf tőzegértékesítéssel is foglalkozott. A berekben egy hatalmas gőzgép kockaformában adta ki a tőzeget, amit deszkákra, polcos vaskocsikra raktak, és vasúti síneken toltak ki az asszonyok, lányok a placcra. A sima rétre lepakolták, ott száradt, amíg tüzelésre alkalmassá vált.

10 éves körüli voltam, amikor már kijártam a mamával az erdőbe. Gombát, epret szedtünk, és hetente kétszer vittük a piacra, Marcaliba. Ebből vettünk, amit tudtunk, pl. búcsúra új ruhát, cipőt. Nyáron nem volt lábbelink, abban az időben a szegény gyerekek mezítláb jártak. November felé kaptunk cipőt, hogy tudjunk iskolába járni. A mama reggel felkeltett: - Mosdózz, fésülködj! - parancsolta. Fateknőben mosakodtunk, a fogunkat konyhasóval, az ujjunkkal dörzsöltük meg jól.
Hetente kétszer volt hittan. Jó időben menni kellett a templomba, Sámsonba, gyalog, páros sorban, a tanítókkal.

1942-ben nagy jégvihar volt. A horvátkúti határt meg a cserháti uradalmat is tönkretette. A szerződött aratóknak el kellett menni Marcaliba, Gyótára aratni. Én 13 évesen már mentem velük, kötélterítő voltam. Éjjel 3-kor indultunk a búzatáblára, este 9 felé értünk vissza. Ott is szalmával megterített ágyunk volt, meg a marhák vályújában mosakodtunk, kicsik és nagyok. 25-en voltunk az arató bandában. Voltak szakácsnék. Mindennap friss kenyér, főtt étel. 2 és fél mázsa búza volt a fizetésem. 1944-ben már a húgom is jött velem.

(Folytatás a következő számban!)