Anekdotákat gyűjtök

Kéthelyi, szájról-szájra terjedő történetkéket keresek már évek óta. Nagy öröm, ha találok számomra még ismeretlent, és megoszthatom Önökkel itt, ebben a rovatban. Az alábbi morzsákat, életképeket Nagy Kálmánné, Rózsi néni jegyezte le. Bár neveket diszkréten nem említ, de azt mondja, ezek mind a mi falunkban megtörtént esetek. Ezúton is köszönjük, várjuk az újabb csemegéket! (Balázs Andorné, szerk.)

„Igazságos” osztozkodás

Volt két testvér, egyiket Pistának, másikat Jóskának hívták. Apjuk halála után osztozkodtak a hagyatékon. Két szőlőmetsző olló maradt rájuk, az egyik új, a másik avíttabb. Jóska így szólt Pistához: - Válassz Pistánk, az újabbik az enyém!
Na, ezt az elosztást sokáig emlegették a helybeliek.

„Sírjunk együtt!”

Két komaasszony a faluban nagyon jóban volt egymással. Csak arról nem tudott az egyik, hogy a másik az ő urával szerelembe keveredett. Azért a faluban sokan tudtak a titkos viszonyról, csak a megcsalt komaasszony nem gyanított semmit. Amikor meghalt a férje, siratta keservesen. Maga mellé húzta komaasszonyát is, mondván: - Gyüjjé, édes komámasszony, hiszen téged is szeretett! Sirassuk együtt! – Összenéztek erre a hátuk mögött a jelenlévők, és talán mosolyogtak is magukban.

„Mada is gyün?”

Amikor még cselédség volt, mindenkinek osztottak ki kapálni való földet, kaszálni, gyűjteni való rétet. Ezt az asszonyoknak és a gyerekeknek kellett elvégezni, mert a férfiak az uradalomban dolgoztak reggeltől estig.
Akkoriban nem egy gyerek volt a családban, ezt a mai fiatalok el sem tudják képzelni. Az édesanya vitte az ebédet az egyik kezében, a nagyobb gyerekek húzták maguk után a szerszámokat, cipelték a vizet demizsonban. A legkisebb, aki még menni sem tudott, az édesanyja fején, egy karikós fejkosárban ült. Aranyos kis gyerek, mivel nem látott senkit, egyszer csak leszólt a kosárból: - Ana, mada is gyün?
Ezt megnevették és megemlegették sokáig, ilyen volt a humor a nehéz időkben.

Mennyi állat!

Ez megint egy igaz történet, bár talán nehezen hiszik el.
Itt Kéthelyen is volt szövetkezet, ott, ahol most a kocsma van. Itt vásároltak fel minden terményt. Egyszer az irodában kaptak egy jelzést, hogy ellenőrök jönnek Budapestről, hívják össze a vezetőségi tagokat. 2 nap múlva meg is érkeztek az urak Pestről. A helyi tagokat be kellett nekik mutatni. Sorba álltak a vezetők a bemutatkozáshoz. Az irodavezető kezdte: - Kánya vagyok. – A következők: - Sass vagyok. – Varjú vagyok. – Veréb vagyok. – Az utolsó már alig tudta kimondani a nevét, mert a vendégek nyelték vissza a nevetést: - Szúnyog vagyok.
Na, erre már az egyik vendég nem bírta szó nélkül: - Ennyi állatot egy csomóba’ ! –
Be kellett mutatniuk a papírokat, hogy ez az igazi vezetéknevük, nem viccnek szánták. Volt is utána olyan mulatás, még valami nótát is kezdtek, ami ezekkel rímelt.

A boldoggá tett ökör

Ez velem történt meg, amikor még 5. osztályos gyerek voltam. Nyári iskolai szünet alatt el kellett menni kőműves mellé culágernek. Igen meleg idő volt! Gyuri bácsi, Pista bácsi, a két kőműves a nagy ököristállót meszelték. Amikor hazamentek ebédelni, mi lányok négyen korábban visszaértünk. Mondtam a többieknek, megviccelem a mestereket. Egy szép nagy, piros szőrű ökör ott feküdt a főbejáratnál. Egy meszelővel, aminek jó hosszú nyele volt, jó nagy betűkkel ráírtam az ökör oldalára: Itt nyugszik …. intéző úr! A nevet is odaírtam ám! Az ökörnek ez nagyon tetszett a melegben, hagyta magát, meg se’ moccant.
Hanem megérkeztek a mesterek, meglátták: - Mellyőtök volt?! – Én boldogan jelentkeztem. Kaptam is mindjárt olyan cifra káromkodást, hogy le sem merem írni. – Ha ezt az intéző meglátja, apádat úgy kirúgják, a lába sem éri a földet! Azonnal letakarítod!
Hát ennek már csak az ökör örült, megint végig lett simogatva jó hűvös vízzel. A két huncut mester is jót nevetett, hogy rám ijesztettek. Csakhogy én nem voltam ám olyan ijedős lány!