Hunyadi utcától a Magyari utcáig

Töredékek – a 2012 tavaszi cikk folytatása

Fújnak a fellegek Somogy megye felől
sokat gondolkoztam a soraim felől.

Sokat gondolkoztam még annak előtte
felségednél sorsom el vagyon rendelve.

Sokat gondolkoztam a régi atyákról
e világon való sok bujdosásinkról.

(Népdal)

Az ötvenes évek légköre

Az ötvenes években a megnyomorított paraszti létnek volt egy reményt nyújtó oldala, igaz, hogy csak egy rövid ideig. Mindent vitt a hatalom, belegázolt mindenbe, egzisztenciákat tett tönkre, lesöpörte a padlásokat. De a föld még a paraszté maradt, s ezt művelni kellett. Ez volt az alapja mindannak, ami az akkori faluközösséget jellemezte. Ez a lét nem nélkülözte a konfliktusokat, a szomszéd viszályokat, de mégis egybe tartott, mindenkitől felelősséget, összetartozást követelt. A boldog gyermekkor e pillanataiból időnként kizökkentettek bennünket, gyermekeket a kor félelmei, annak ellenére, hogy nagyszüleink, szüleink amennyire lehetett, igyekeztek elrejteni előlünk a bajt.

Készülés a békére

Még álmomban gyakorta tér vissza a marcali tüzérezred katonáinak utcai harci gyakorlata. Megszállták az utcát, fegyverropogás és ágyúdörgés zavarta meg a falu délelőtti csendjét. A kutyák vonítottak, az öregek káromkodtak, mi gyerekek pedig a „példát” követően fapuskákat, fegyvereket faragtunk, készülve a „békére”.

Békekölcsön

Lassan két éve, ne firtassuk miért, déja vu érzés fogott el. Ami most történik, azt én átéltem! Eszembe jutottak a békekölcsön-jegyzés keserves pillanatai, kínjai. Tanítóinknak, tanárainknak is kiméretett a szerencsétlen feladat. Mint népnevelőknek, nekik kellett kölcsönt jegyeztetni, miközben nekik is kötelező volt. Be kellett fizetniük pár száz forintos fizetésük egy részét, hogy megvédjék a békét, s a három- vagy ötéves terv sikerét. Visszatérő emlékem egy, fojtott hangulatú torokszorongató este. Édesapám valami ilyesmit mondott a szorongó vendégeknek: „Írjanak be, amit akarnak, mert még valami bajuk lesz. Rajtam meg úgy sem tudják behajtani.” Gyerekfejjel is sejtettem mit érezhet ebben a konyhában a népnevelő és a „nevelt” együtt.

A végrehajtók, fináncok, beszolgáltatás

Féltem a végrehajtótól, a fináncoktól. Főként késő ősszel, miután már elforrt a bor és télen, amikor titokban zajlottak a disznóvágások a faluban. Ha pedig engedélyhez kötött vágás volt, keserves pillanatokat éltünk át, hiszen a szegény levágott állat jelentős részét vittük a beszolgáltatásba. Több estére emlékszem, amikor édesanyám és édesapám eltűnt rövidebb-hosszabb időre, hogy boroshordót, gabonát, kukoricát rejtsenek el valahol. Ma is előttem van a kép, amint megjelennek a fináncok és hosszú vaspálcáikkal szurkálják a pajtában a szénát vagy a szalmakazlat. Volt köztük olyan elvetemült is, aki a gyerekeket kezdte faggatni. Egy alkalommal velem is próbálkoztak, de félelmemben elfutottam a kertünk végébe. Az aratás végén, mi gyerekek mindig izgatottan vártuk a „masinát”, a felnőtteknek ugyanez dühöt, szomorúságot okozott. Ma már tragikomikus emlékként él, ahogy egy alkalommal családunk a „dicsőségtáblára” került. Valami véletlen folytán hozzánk érkezett először a cséplőgép, így édesapám elsőként vihette fellobogózott szekérrel a kicsépelt gabonát a ”beadásba”, miközben szinte vetnivalónak sem maradt otthon. Nagyanyám szégyenkezett, szüleim dühöngtek, hogy negyed kenyérért kell sorban állnunk a bolt előtt.

A gazdatanfolyam

A gazdaságilag, pszichikailag végtelenségig terhelt emberek mégis adtak magukra. Jó pár évvel ezelőtt került elő néhány jegyzet, könyv, amelyet édesapám valamikor az ötvenes évek közepén arany- vagy ezüstkalászos gazdatanfolyamain használt. Ezeken korszerű mezőgazdasági ismereteiket szakemberek, ha jól emlékszem még a keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia tanárai is oktatták. Hogy kik jártak oda? Személy szerint már csak Fáró Lászlóra és talán Szíva Jenő bácsira emlékszem. Feltételezem, hogy a baglasi pincetársak sem hiányoztak a tanfolyamról.
A már Balatonmárián élő Batáry doktor bácsi mesélt el nekem valamikor a hatvanas évek közepén egy Édesapámat is érintő történetet a gazdatanfolyam vizsgájáról és a záróünnepségéről. Mint ilyenkor szokás volt, ezen részt vett a járási pártbizottság illetékese is, aki azzal zárta dicsérő szavait, hogy ilyen képzett parasztemberekre van szüksége a kollektív mezőgazdaságnak, a tszcs-nek. (Fiataloknak: termelőszövetkezeti csoport, amely a későbbiekben tsz-re módosult, de az emberek továbbra is az eredetit használták.) A doktor bácsi emlékezete szerint a birkagulyás és az elfogyasztott baglasi rizling megtette hatását, így aztán az én apámban nem maradt benn a szó, felállt és azt mondta: „Uraim! Emelem poharam az oldalán tarisznyával hegyre járó független, magyar kisparasztra!” Bocsánat, hogy Kiss Zoli bácsi írását korrigálom egy kissé. (Kéthely hét évszázada 172. o.) Emlékezet szerint nyomoztak utána, de a tanúk azt állították, olyan részeg volt, hogy nem tudta mit beszél, úgy vitték haza. Beszélték, hogy a következő napok valamelyikén édesapám a Marcali ÁVH-n kötött ki és elég későn, nagy csendben érkezett haza. Hogy valóban így volt-e, nem tudom. Hogy nem lett nagyobb baj, talán annak is köszönhető, hogy mindez Sztálin halálát követően történt. Szüleim vagy eltitkolták előlem, vagy csak a történet fele a valós.

Sztálin halála

Nem olyan régen a temetőből hazajövet, az Ady Endre utcában próbáltam kitalálni, melyik volt az Ipartestület székháza, (később KIOSZ székház) ahova egy darabig nagyapám is járt kártyázni, beszélgetni vasárnap délutánonként. Emlékeim szerint a művelődési ház elkészülte előtt, itt téli estéken egy Bunsen-lámpa fényénél a színjátszók is próbáltak. Valamelyik darabnak, (ezt talán az akkori fellépők közül tudná valaki pontosan megmondani) én is egymondatos gyermekszereplője voltam. A Gül Babát határozottan tudom, de ezt nem. Csak arra emlékszem, hogy a teremben néha hideg volt és az egy mondatomra várva nagyon fáztam. Az épületet keresve jutott eszembe Sztálin 1953-as halála és a hír bejelentésének ma már tragikomikus szituációja. Itt voltak hittanóráink, amelyeket ebben az időben nekünk Sélley Kálmán esperes úr tartott. Hogy mit érezhetett, amikor gyászra, egyperces néma vigyázzállásra és fejhajtásra szólított fel bennünket? Bizonyára nagy erőfeszítésébe került valódi érzéseit eltussolni.

Éjjeli őrség, tűzőrség

Talán más is emlékszik még az idősebbek közül és a korosztályomból az őszi-téli éjjeli őrségre. Egy, a cserkész liliomhoz hasonlító fém végű bot járt házról - házra beosztás szerint, többször végig kellett járni a Hunyadi utcát, majd valamikor hajnalban a következő ház kapujába kellett a botot letámasztani. Nagyon vártam, hogy ránk kerüljön a sor. Emlékszem egy éjszakára, amelyen én is elkísérhettem Édesapámat. Ez volt az én bátorságpróbáim egyike. Gyönyörű holdvilágos éjszaka volt, szerettem, ha beláthattam egy- egy rosszul lefüggönyözött ablakon.
Ajánlom érdeklődő földijeimnek tanulmányozásra. Bizonyára akadnak még dokumentumok a községháza levéltárában erről és a nyári fogatos és toronyőri tűzőrségi ügyelet rendszeréről is. Ezekben részt venni szüleim mellett vagy helyettük, gyermekkorom nagy élményei közé tartozott.

Omniczky Laci bácsi

Talán még többen emlékeznek Magyari utcai köpőcsészés fodrászüzletére, és Laci bácsi lengyeles akcentusára. Még mindig az orromban van az üzlet dohányfüsttel keveredett pitralon, timsó és hajolaj illata. Nagyon szerettem hajvágásra várakozni, hallgatva a borotválkozásra váró felnőttek beszélgetését, óvatos politizálását, gyakran obszcén humorizálását. Néha megtréfálta kuncsaftjait. Bekente őket borotvahabbal, aztán elment meginni egy fröccsöt. Nem haragudtak rá. Laci bácsi tudatosan kevert, mosott egybe történelmi korszakokat nagy hangon köszöntve vendégeit: „Szabadság elvtársak, éljen Szálasi!” A kuncsaftok hiába figyelmeztették: „Laci, ebből egyszer még baj lesz, elvisznek!” Nem nagyon törődött vele. Úgy tudom soha nem volt baja emiatt. Senki nem jelentette fel.

A falu villamosítása és az első rádiónk

A villamosítás, Kéthely hét évszázada c. kötet szerint ’53 tavaszán fejeződött be. Arról korábban már írtam, hogy az 1953 őszén a 6:3-as angol - magyar mérkőzést már hangszórókon közvetítették. Az 1954-es futball világbajnokságot már ablakba kitett néprádiónkon hallgatták főként a férfiak kisszékeken, sámlikon ülve az udvarokon. Mert akkor már volt néhány embernek rádiója!
A villanyszerelők több hónapra érkeztek a faluba, azt hiszem valahonnan a Dél-Dunántúlról. Itt, házaknál voltak elszállásolva. Nagy bánatomra, nálunk nem lakott senki. Egy nagyon kedves emberre emlékszem, aki nálunk is dolgozott, ha jól emlékszem Hajósról érkezett, aztán Kéthelyen talált feleséget, de nagyon fiatalon elhunyt. Sajnos a nevét nem tudom. Ha ma egy fiatal látná, hogy milyen fényesnek láttuk a zöld fémtányér alatti tizenötös villanyégőket, bizonyára hatalmasat derülne rajtunk. Mert bizony az nagy-nagy fényesség volt a hármas vagy az ötös cilinderes petróleumlámpák után!
A legnagyobb ajándék számunkra Budapestről, vagy inkább Budakalászról, rokonaiktól érkezett egy kicsi fekete doboz, a néprádió formájában. De az nem ám csak a Kossuth és Petőfi Rádiót fogta! Ez már - illegálisan ugyan- világvevősre lett átépítve. Ezen lehetett csendesen, bezárt ajtók és ablakok mellett még a Szabad Európát is hallgatni. Minden alkalommal, amikor meghallom az esti mese szignálját, mindig eszembe jut a szép nyári este, amikor először bekapcsoltuk a rádiót. A Kossuth Rádió szignálját hallottuk, majd az esti mese bevezető zenéjét, Bartók Béla Mikrocosmosának máig is hallható darabját, a Csillagok, csillagok utat mutassatok…” c. gyönyörű népdal feldolgozását. Talán emiatt is sajnálom, hogy a Kossuth Rádió hajdani szignálja eltűnt az éterből.

Az első lovunk

1954-ig tehénfogatunk volt. Nagyon szégyellem magam, de a lassan ballagó, két jámbor állat nevére nem emlékszem. A Nagy Imre-korszaknak nevezett időben, 1953 után mintha egy kicsit fellélegzett volna a magyar paraszt. Megszűnt a nagy teher, a beszolgáltatás, a szőlő ára is felment. Az egy ló is nagy előrelépés volt számunkra. Pajtinak hívtuk. A kedves, barátságos állat hagyta magát meglovagolni. Ha leszálltam róla, néha sunyi módon utánam fordult és a nadrágomba csípett. Ilyenkor úgy láttam, tudja, hogy bolondot csinál belőlem. De meg kellett bocsátani neki, mert utánam jött és megérintette fejével a vállamat. Még most is érzem a szagát. 1956. november 4-ét követően már hallottuk a híreket, majd az ágyúdörgést a távolból. Azon az estén, amikor bejelentették Nagy Imre és kormánya tagjainak felmentését, Édesapám kifogott, bevezette a lovat az istállóba, ütögette a hátát, és azt mondta:„Hát, Pajti, ezt is elveszítettük.” Sokáig maradt az istállóban.

Kocsmák

Apa a Szabó kocsmába járt billiárdozni. Egy nagyobb terem, a bejárattal szemben a söntéspult, a bejárattól jobbra egy REX asztal, amelyet a billiárdosok lenéztek. Az ő helyük egy külön helyiségben volt, benne egy hatalmas és jó minőségű asztallal. Ez volt a törzshelyük. Billiárdra csak vasárnap a mise után, illetve ebéd után etetésig tellett. Déli harangszó előtt, a felírt partit abbahagyták, bemenni oda másnak nem lehetett, ebéd után folytatták. Nagyon szerettem őket nézni. Édesapám egy fröccsöt rendelt magának, nekem pedig málnaszörpöt. Ennek a szörpnek a finom íze még máig a számban van. Kocsmából apámat soha nem láttam kapatosan hazajönni. de pincetársaival a Baglasból nagy dalolások között, igen. „Jaj Mama! Hallja, most jönnek!”– szokta mondani Édesanyám Nagymamámnak. Már messziről hallatszott és egyre erősödött a „Húzzátok cigányok, rólam a nadrágot,/ Esztendőre vagy kettőre a tszcs-be állok...” Hogy milyen állapotban jöttek haza? Édesapám szerint: „Rózsikám, csak szalonspicc volt.”
Gombás nagyapámnak a hajdani Fürst kocsma volt a törzshelye. Szombaton délben „fájront”-ot csinált a műhelyben, kimosakodott, megborotválkozott, megebédelt, majd ezt mondta: „Mariska, majd jövök.” Ha jókedv is akadt, nagyot mulatott. Az emlékezet szerint több „keresztgyereke” volt a zenészek között, akikből több család is lakott a mai Honvéd utcában. Ennek valószínűségéről egy búcsúi emlékem van. Hajdan szokás volt, hogy a búcsú napjának délutánján cigányzenekarok járták a falut, s látogatták meg a jó mulató gazdákat. Erről Mária nevenapi búcsú gyönyörű, meleg szeptemberi vasárnapként él az emlékezetemben. Nagyapám ebéd után rendelkezett: „Mariska, asztalt az udvarra, jönnek a gyerekek.” Nemsokára meg is érkeztek, és húzták kedvenc nótáit. Akkor még senki sem sejtette, hogy utoljára. Elevenen él bennem nagyapám 1957-es halála. Bizonyára sokan emlékeznek még az egész világon végigszáguldó ázsiai náthára, amely egy nagyon fáradt, 1956-ot megélt Magyarországon száguldott végig. Nagyapámat is könnyen elvitte alig hatvan évesen. Asztmás volt, gyenge szívvel. Nagyon rosszul volt, szódát kívánt. Kéthelyen nem volt, Marcaliba kerékpáron mentem. Gyónni akart, hangsúlyozta, hogy csak a fiatal plébánost hívjuk. Amikor a fiatal atya megérkezett, indultam. Előtte azt mondta: „Te Lacikám! Siess vissza! Jegyezd meg, soha ne légy szociáldemokrata.” Mire hazaértem, már nem kellett a szóda. Így aztán, a kérés lényegét csak jóval később, ifjú fejjel értettem meg. Nagyapám halálával egy korszak lezárult. Tizenéves lettem. Erről talán majd később.