Iskolámról

Tavaly a Kéthelyen újság weboldalára kaptunk egy pár soros gratulációt Szombathelyről, a kéthelyi származású Antal Lászlótól, aki rendszeres olvasója lapunknak. Ez nagyon jól esett, ezért megkerestem őt, lenne-e kedve írni nekünk. Az alábbiakat kiemeltem a http://www.kormend.hu/?ugras=hirolvaso&hirszama=11724 címről: „Antal László néptánc-pedagógus, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola Testnevelési Tanszékének docense, néptánc-módszertani szakember. Jelentősek gyűjtései, feldolgozásai. 1988-ban a város Pro Urbe díjával tüntették ki, elismerve körmendi munkásságát.” (szerk.)

Ha már merészkedem legalább az emlékezés erejéig képzeletben hazatérni, hadd mutatkozzam be: Antal László vagyok, vagy ahogy annak idején a vasárnap délutánonként a ház előtti padokra vagy kisszékekre kiülő asszonyok, öregek félhangosan azonosítottak, ha elsétáltunk előttük barátaimmal:
- Te, ki ez a gyerek?
- Tudod, a Gombás Rózsi meg az Antal Jóska fia!

Tulajdonképpen szülőfalumnak, Kéthelynek hűtlen gyermeke vagyok. Érettségi után, 1964-ben kerültem Szombathelyre népművelő-könyvtáros szakra. Elutazván, édesapám, amikor kikísért a vonatra, bizonyára megérezte a jövőt, mert megölelt és azt mondta: „Lacikám, te ide már csak látogatóba fogsz hazajönni.” Tiltakoztam, de igaza lett. Itt szerelmesedtem bele igazán a táncba, majd táncpartnerembe, mai feleségembe, s ez a két szerelem aztán nem engedett. Ha most hűtlenségemért mást akarnék okolni, akkor bizony Szecsődi Árpádné, Ibi néni lehetne a bűnbak, akinél bejáró marcali gimnazistaként egy rövid ideig táncoltam, s az általa tanított „Buzsáki táncok” koreográfia egy életre meghatározta az életemet. Maradtam hát Vas megyében, ahol a tánc, a táncpedagógia és a hagyományőrzés határozta meg és töltötte be egész életemet.

Hosszú ideje olvasom és élvezem az interneten a számomra egyre kedvesebb Kéthelyen lapot, benne többek között Batháry doktor bácsiról, Szecsődi Árpádnéról, és még sokan másokról írt cikkeket, Édesanyám négy évvel fiatalabb barátnője, Rózsi néni visszaemlékezéseit, és sorjáznak bennem az emlékek magunkról, a korosztályomról, a háború után, 1946-47-ben születettekről, a Don-kanyarban megmaradt férfiak és őket váró menyasszonyok, majd feleségek gyermekeiről.

Kik voltunk mi? Bizonyságul itt egy, a fiúk olajos padlótól fekete meztélábát látva feltehetően tavasszal, tanév vége felé készült fénykép osztályunkról, a hajdani fiúiskola (ma varroda) előtt. Talán többen tudják még azonosítani magukat, bár néhányuk végső távozásának híre eljutott hozzám.

Mi az 1952/53-as tanévben, egy évvel annak előtte kezdtük az iskolát, amikor a három gyönyörű grácia, Bótor Ibolya (Szecsődi Árpádné), Sass Ilona, Bogdán Etelka megérkezett az iskolába. Valószínű, hogy szépségük már kiskorunkban is nagy hatással volt a fiúkra, mert Szűcs István neve csak mellékesen jut eszembe. Bízom benne, ha él még, ezt megbocsátja nekem.
Valamilyen oknál fogva szinte évenként váltották egymást tanítóink és osztályfőnökeink. Első tanító nénink Horváth Piroska volt, bár beugrik egy emlék Bundzsák tanító bácsiról, aki mintha szeptemberben még tanított volna bennünket. Második osztályban Sass Ilona vett szárnyai alá bennünket, harmadikban pedig Szecsődi Árpádnéhoz, akkor még Bótor Ibolyához kerültünk. A negyedik osztályos bizonyítványomat Markovits Ferenc írta alá. Ötödik osztályban egy év végi osztályfőnöki aláírás erejéig feltűnik Dr. Pichler Sándorné neve, hogy aztán végleg átvegyen bennünket az elképesztő humorú Szecsődi Árpád.

Osztálytársaim közül elsősorban barátaimra, Herceg Lacira és Molnár Lajosra, és (ma már bevallom) eltitkolt nagy szerelmemre, Kristóf Juliskára, és az égető, belőlünk állandóan bohócot csináló Omniczky Krisztára emlékezem leginkább.
Kriszta azért is érdekes volt számunkra, mert a papája a háború alatt a német megszállás és megtorlás elől menekült lengyel (ha jól tudom otthon egyetemi hallgató) volt, aki itt, jövendő apósától tanulta ki a férfifodrász mesterséget, s a háború után a szerelem marasztalta itt.
Molnár Lajos, aki nem messze lakott tőlünk, nagyon szerény, szegény körülmények között élt, ha jól tudom Erdélyből kitelepített szüleivel, emlékezetem szerint bátyjával.
Herceg Laci, aki kettőnket, mai szóval élve, akkor „vágott át”, amikor akart. Nagyon szerettem. Úgy jártunk egymáshoz, mintha haza mentünk volna. Édesanyja fantasztikus gulyásának íze még mindig a számban van. Minden reggel bevártuk egymást és úgy mentünk iskolába, tanítás után jó nagy kerülővel együtt ballagtunk haza.

Igazán élénk és gazdag emlékek az alsó tagozatos életemből maradtak meg. Soha nem felejtem 1953 őszét, az angol-magyar mérkőzés óráit! Sass Ilona tanító néni utasítása szerint csendben rajzolnunk kellett, hogy a résnyire nyitott ablakon át hallgathassa (hallgathassuk) a kifüggesztett nagy tölcséres hangszórókon keresztül is közvetített 6:3-as angol-magyar mérkőzést. Előttem van az Ibi nénivel töltött harmadik osztály templomra néző tanterme az élő sarokkal, a gyűjtött növényekkel és akváriummal, amelyet gondoznunk kellett, és a tavasz, amikor valaki egy gyíkot hozott az osztályba, és ott szaladgált a lábunk alatt. Ibi néni fantasztikus hatással volt ránk, mindig tele volt ötletekkel és szeretettel.

Hallatlan gazdag iskolai életre emlékszem. Nem múlt el év tanáraink lelkesedésével létrehozott nagyszínházi előadás nélkül, amelyből mi, alsósok is kivehettük részünket. Korosztályom még élő tagjai bizonyára emlékeznek a zárda épületbe költözött iskola (a mai iskola helyén) udvarára, és a két nagy gesztenyefa közé felállított színpadon bemutatott Csipkerózsika előadásra. Istenem, milyen ámulva néztük a felső tagozatos nagylányokat és fiúkat, akik mellett mi szöveg nélküli apródok és alabárdosok szerepét kaptuk.

De fotó emlékeztet a már felépült kultúrházban rendezett Hófehérke előadására, amelyben a hét törpéből, ha jól emlékszem a Morgó szerepét kaptam, bár titokban Hapci szerettem volna lenni, mert azon mindig olyan jót nevettek a nézők.

Mi maradt meg még az iskolából?
A szombathelyi főiskolán, majd egyetemen, hallgatókkal való első találkozások suta bemutatkozásait megtapasztalva gyakran jutottak eszembe Markovits tanár néni órái, aki nemcsak tantárgyára tanított meg, hanem arra is, hogyan kell határozottan bemenni valahova és bemutatkozni, kezet nyújtani, vagy akár késsel-villával étkezni. Mert akkor még ez is belefért a tanítási anyagba! (Oktatói munkám során ezt főiskolásokkal és egyetemistákkal kellett megtennem.)

Emlékezetem szerint a szünetekben az iskolaudvar játéktól, énektől, no meg a felsős fiúk egy-egy eldugott sarokban lebonyolított birkózásának drukkjától volt hangos, amelyet az első csengőszó a vigyázzálláshoz szakított meg, majd a második a sorakozóhoz és a bevonuláshoz.
Az udvari hirdetésekből Tóth Imre igazgatóhelyettes bácsi arca, és higgadt, de határozott szavai maradtak meg. No, és a vas- és fémgyűjtések Szecsődi Árpi bácsival! Hatalmasakat röhögtünk, ha gyűjtés közben felvett valamit, megszagolta majd közölte: „Ez vas, ezt elvisszük.” Óráiról az érdekes, hangulatos és érthető kísérletek maradtak meg. Soha nem voltam jó természettudományi tárgyakból, de prezentációi még máig élőek számomra.

Előttem van Kiss Zoli bácsi lelkes létezése, szervezőkészsége, állandó buzgalma, és felesége szerénysége. Főként az 1956-ban rövid ideig tartott angol nyelvóráiról vannak tőle emlékeim. Arra, amit az alatt a rövid pár hónap alatt tőle tanultam, még évekkel később, főiskolás koromban is építeni tudtam. Hihetetlen jó alapokat rakott le.

Az énekórákon Serényi Zoltán harmonikájára, lelkesült klasszikus muzsika szeretetére emlékszem. Bármennyire is szégyellem ma már, de néha gúnyt űztünk belőle. Már szombathelyi főiskolásként találkoztam vele egyszer Kőszegen, ahol egy éjszakai szórakozóhelyen zongorázott. Nem tudom miért, de elhagyta, vagy el kellett hagynia a pályát. Ott, akkor az ezzel kapcsolatos kérdésemet megkerülte.

Még egy emlék a nyelvtanulásról. 1956 lelkesült forradalmi légkörében szünetet rendeltek el. Hazafelé menet Herceg Lacival, Molnár Lajossal az utcán rugdostuk végig az orosz könyveinket. Mi aztán többet soha nem fogunk oroszt tanulni! Hazaérkezésemkor Édesapám otthon volt, éppen kint állt a kapuban és mindent látott. Felvette a könyvemet, bementünk a konyhába, majd egy pofon kíséretében a következőt mondta: „Könyvet nem tépünk szét, nem rugdosunk és nem égetünk el! Az orosz nyelv nem tehet semmiről. Az oroszoknak ez a nyelv olyan szép, mint nekünk a miénk. Megértetted?”

Az idő elszaladt, felső tagozatos óráink már a régi felújított zárda épületében voltak, ott, ahol más körülmények között édesanyám is tanult.
Aztán eljött a ballagás ideje, elbúcsúztunk. Mi ketten Omniczky Krisztával a marcali gimnáziumba kerültünk, a többiekkel már csak a kultúrházban vagy bálokban találkoztam.
Aztán megöregedtünk, és lassan elmegyünk valamennyien.