Amikor még nem volt globális felmelegedés, s november vége felé beállt a hideg idő, András napjával megkezdődtek a disznóvágások. András napját ezért tréfásan Disznóölő Szent Andrásnak nevezték. A mára már szinte feledésbe ment régi kéthelyi disznóvágások eseményeit Tóth Jánosné Hajdú Anna jegyezte le nekünk. (BM)
 |
|
|
|
A disznóölés nagy ünnep volt minden háznál. Már kora reggel felkelt a család, még a gyerekek is. De előtte nap hozzá kellett készülni, hogy minden edény legyen elkészítve: vájling, vasfazék, sózóteknő, bélbontóteknő, zsírosvéndő, nagykanál. Beállítva a disznóbontószék, lesúrolva minden. Reggel áthívták a szomszédot, a háziasszony kicsalta a disznót a kerítésbe, ott mindjárt lefogták és megölték. Régi időkben nem volt kábító, sivított a disznó, de a jó disznóölő nem hagyta sokáig sivítani. Nagyapámra is emlékszem. Ő vágta nálunk a disznót és tanította édesapámat. Később már engedte, hogy ő csinálja egyedül. Így tanulták meg a családban egymás után a férfiak. A vért mindig a háziasszony vette föl. Vitt egy tálat, egy fazekat. Kis sót tettek a tálba és addig keverték kézzel, amíg a vér meg nem hűlt, mert ha nem keverték, akkor megaludt. Sok háznál a sült vér volt a reggeli, az aludt vért vöröshagymával megsütötték. Jött a pörzsölés. Szalmával letakarták a disznót, meggyújtották, majd szalmával lesöpörték a leégett részt, és ezt addig ismételték, amíg a szőr teljesen leégett róla. Ezt a műveletet a gyerekek is nagyon élvezték. Szegény disznó lehúzott körmét az ujjukra húzták, mert jó meleg volt. Azután meleg vízzel tisztára mosták a disznót, és föltették a bontószékre. Nálunk a hátára tették. Először a négy lábát vették ki, utána a fejét vágták föl, amikor kijött a bél is, már lehetett szétszedni, kimosni, megkotorni, majd a belet is és a gyomrát is kimosni. Ez asszonyok dolga volt. A férfiak közben a disznót szétszedték. A húsok egy részét kolbásznak darálták le. Külön rakták az oldalast, megmérték, milyen vastag a szalonna. A hasaaljából vágták a füstölni valót. A sonkákat szépen kiformálták. A sózni való húsokat a sózóteknőbe szép sorba belerakták. A szalonnát leszelték kockára és véndőbe rakták. A tüdőt, apró húsokat, bőrdarabokat, a vesét, a szívet megfőzték, ebből lett a disznósajt. Utána főzték a rizst, kéthelyiesen rizsát, de régen kukoricakásával töltötték a hurkát, az is éppen olyan jó volt, mint a rizs. A háziasszony sietve ment a húsokért, hogy főzhesse az ebédet, majd a vacsorát: jó húsos káposztát vagy gulyást, fokhagymáshúst, pörköltet, májat, hurkát, még fasírtot is szoktunk sütni, mert friss húsból sokkal jobb. A szomszédoknak, rokonoknak szoktunk küldeni kóstolót, kását, a tetejére húsokat, pörköltet, májat raktunk. Régen a kolbászt, a hurkát, a disznósajtot az asszonyok szokták megtölteni. Mire erre sor került, addigra a férfinép már elpilledt, már csak poharaztak. Az ő dolgukat már elvégezték. A disznósajtot, ha megfőtt, tepsibe tettük, deszkát és káposztáskövet raktunk rá, hogy a kő súlya jól lenyomja. Meg szoktuk szurkálni villával, hogy a zsír jöjjön ki belőle. A szalonnát másnap sütöttük. Egy csésze tejet öntöttünk rá, hogy szép piros legyen a töpörtyű. A lesózott húst minden másnap megforgattuk, és a levével megöntöztük. A vékonyabb húsokat már két hét után a füstre lehetett rakni. A sonkát egy héttel később vettük ki a sóból, hogy tovább elálljon. A kolbászt is megfüstöltük, azt már disznóvágás utáni nap. Keményfával és fűrészporral addig füstöltük, amíg szép piros lett.
A nap vége, az este jelentette az ünnepet, amikor összejött a család és a rokonság, a gyerekektől az öregekig. Következett a disznótor. Megettük a finom vacsorát, a borosüvegek is kiürültek, beszélgettünk, még nótázásra is sor került. Olyan ház is akadt, ahol még táncra is perdültek. Így ért véget az ünnep, másnap aztán folytatódott a hétköznapi élet. Régen a parasztcsaládok asztalára hetente csak egyszer, vasárnap vagy ünnepnapon került hús.
A mellékelt fotóért köszönet Dákai Csabának.
|
Nyomtatható verzió