Dr. Jandrics István, községünk díszpolgára most lenne 85 éves
85. születésnapján sajnos személyes beszélgetésre már nem ülhetünk le a sokunk által tisztelt és szeretett Pista bácsival, Dr. Jandrics Istvánnal, mert bár hihetetlen, de már két éve nincs közöttünk. Életútjának felidézésével emlékezhetünk csupán rá, nem kérhetjük már bölcs tanácsait.
A Jandrics család nem volt tősgyökeres kéthelyi, 1934-ben költöztek községünkbe az édesapa betegsége miatt Budapestről. Pista bácsi 1924. március 11-én született Kispesten, az iskoláit is ott kezdte, de az elemi iskola utolsó osztályát már Kéthelyen végezte. Polgáriba Marcaliba járt, majd ezt követően egy évig latint tanult a helyi káplántól, Parraghy Bélától. Középiskolai tanulmányait csak ezután folytatta a veszprémi piarista gimnáziumban, ahol német, latin és ógörög nyelvet is tanult. A család nem túlságosan jó anyagi helyzete miatt iskoláztatási költségeihez Hoss József veszprémi prelátus is hozzájárult. 1944. május 4-én leérettségizett, és ősszel megkezdte magyar-latin szakos tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A háború miatt már az első szemesztert sem fejezhette be, ugyanis, 1944 karácsonyán be kellet vonulnia. Néhány hónappal később, 1945. március 31-én Szlovéniában, Magasfok településen orosz fogságba esett. Időközben Kéthely frontközség lett, a falu lakóinak ideiglenesen el kellett hagyni lakhelyüket. Szülei Vörsre menekültek, mert ott voltak a családnak rokonai. Édesapja ott is halt meg váratlanul 1945 tavaszán, röviddel azelőtt, hogy visszatérhettek volna Kéthelyre.
Pista bácsi idős korában ismerőseinek, tanítványainak gyakran idézte fel fogsága élményeit, melynek nagy részét a grúziai Rusztaviban töltötte. Fogolytársa volt egyik falubelije és barátja, Viant Ferenc is, akinek barátsága haláláig elkísérte. A láger fizikai megpróbáltatásait szellemének frissen tartásával próbálta ellensúlyozni, s elviselhetőbbé tenni úgy, hogy fogolytársainak és az orosz tiszteknek latinórákat tartott. Szívesen emlékezett vissza a kellemes orgánumú színészre, Bodor Tiborra, aki szintén fogolytársa volt, s aki versmondással enyhítette a rabság kínjait. Pista bácsi a fogságból negyven hónap után, 1948. június 26-án szabadult. Egy hónap múlva, augusztus 28-án lefogyva, betegen érkezett haza Kéthelyre. A lágerben szerzett betegségeinek egy része elkísérte egész élete során.
Szabadulása évében, 1948-ban megkezdte tanulmányait a Veszprémi Hittudományi Főiskolán, ahol két szemesztert végzett el. A fogságban legyengült szervezetét megtámadta a tüdőbetegség, emiatt hosszasan gyógykezelték az irgalmas rend kórházában. A második tanévet már nem tudta elkezdeni, mert orvosai nem javasolták a közösségbe való visszatérését, és édesanyja nehéz anyagi helyzete sem tette ezt lehetővé. Munkát keresett, s talált is, az 1950 őszén megalakuló tanácsnál. Itt rövid ideig dolgozott, hamarosan átkerült a Marcali Járási Tanács pénzügyi osztályára. Munkája mellett 1956-1961 között az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Jogi Karán folytatott tanulmányokat. A jogi diploma megszerzése után a járási tanács titkárságvezetője lett. 1973-ig dolgozott a járási tanácsnál, majd a kéthelyi Aranykalász Tsz-nél vállalt jogászi állást, s itt dolgozott egészen 1983 végéig, amikor nyugdíjazását kérte.
Pista bácsi érdeklődése az 1980-as évek második felében fordult a helytörténet felé. Óriási tudását és műveltségét mindig a közösség érdekében kamatoztatta. Oroszlánrésze volt Kéthely történetének megírásában, melyhez kiterjedt levéltári és szakirodalmi kutatást végzett. Később még részletesebben foglalkozott a falu középkori történetével, melyről tanulmányt írt. Önálló kötetekben dolgozta fel a helyi katolikus népoktatás történetét és a második világháború kéthelyi eseményeit is. Sokáig nem akarta lejegyezni a súlyos betegségét okozó grúziai hadifogsága eseményeit, keserű emlékeit, 2002-ben azonban az egykori fogolytárs és barát, Viant Ferenc kérésére, fia és többek biztatására, unokáinak ajánlva mégis megírta hadifogságának történetét is.
Pista bácsi kedvenc időtöltése volt az olvasás és a fordítás németből, valamint latinból. Latintudása a környék helytörténészei számára nélkülözhetetlen volt. Nemcsak saját örömére fordított tehát, hanem mások hasznára is. Marcalinak és több környékbeli községnek, Balatonberénynek, Balatonszentgyörgynek, Vörsnek középkori okleveleket, urbáriumokat, plébániatörténetet fordított, de lefordította a török idők egyik kordokumentumát, az andocsi misszió jelentését. E fordítások nélkül a községek helytörténészei nem tudták volna megírni községtörténeti munkáikat. Kéthely História Domusának, azaz a kéthelyi plébánia emlékiratainak fordítása is az ő nevéhez fűződik. Ez a kézirat fontos forrása a község 18-19. századi történetének. Öt éve Pista bácsi kérésünkre leírta visszaemlékezését, amit Hatvan évvel ezelőtt történt címmel sorozatként közölt a Kéthelyen újság.
Tudjuk, szerette a gyerekeket és a fiatalokat, s amíg az egészsége engedte, szívesen foglalkozott is velük. Nyugdíjas éveiben sok kéthelyi és környékbeli gyermeknek, fiatalnak, de felnőtteknek is adott német- és latinórákat, pótolva az iskolai nyelvoktatás hiányát. Szakszerű jogi és bölcs emberi tanácsait sokan vették igénybe hivatalos ügyeik intézésénél. Hatalmas tudásával, műveltségével, megfontoltságával hosszú ideig volt hasznára a kéthelyi közéletnek, volt egyházközségi elöljáró, tanácstag és később önkormányzati képviselő is. A községért végzett munkáját az önkormányzat Díszpolgári címmel ismerte el.
Felesége, Ilonka néni 2006 őszén bekövetkezett halála után, élete utolsó hónapjait Marcaliban töltötte, fia és unokái körében, s ott is hunyt el 2007. március 19-én, de örök álmát feleségével együtt a kéthelyi temető hársfái alatt alussza.
Hadifogságom című könyvének megjelenése alkalmából 2003-ban a vele készült interjúban ránk hagyott üzenete így szól: „Mindig embernek maradni. Nem az egyén a fontos, hanem a közösség. Nem magunkért, hanem másokért kell élni.”
|
Nyomtatható verzió