Rózsi néni emlékei

Nagy Kálmán Józsefné, Rózsi néni (Magyari u.8.), aki 1928-ban született, nemcsak gyönyörű hímzéseket varr, süt-főz, templomot díszít, hanem papírra veti emlékeit az utókor számára. Nagyon sok verset, mondókát, éneket írt le emlékezetből, szépen sorba rendezve óvodától a zárdai iskolás éveken át egészen a nagylány korig. A régi ünnepek, nagy családi események helyi szokásait, jellegzetességeit is megörökíti folyamatosan, szorgalmasan. Ha éppen éjszaka jut eszébe valami, felkel, leírja, hogy reggelig el ne felejtse. Nem panaszkodik, nem sajnáltatja magát, nem irigykedik a fiatalokra, árad belőle a vitalitás, a derű, a szeretet. Megengedte, hogy közkinccsé tegyünk válogatásokat az írásaiból, több részletben.

I. rész: Téli szokások – Karácsony

Régen karácsony előtt voltak a disznóvágások. Úgy élveztük, mi gyerekek! Szalmával pörzsöltek, kaptunk egy botot, hogy mi is piszkálhassuk a tüzet. Nagy hó volt, fáztunk, alig vártuk a meleg „gyűszűt”. Amikor már levált a disznó körme, azt ráhúzták az ujjunkra, hogy ne fázzon a kezünk. Hogy örültünk, amikor kaptunk egy kis bürkét! Füle, farka alig maradt a cocának, de a végén már a hasa alján bőr se nagyon. A nagyanyám reggelire krumplit sütött resztelt májjal. Ebédre húsos káposzta, hájas pogácsa volt szilvalekvárral töltve. Este hurka, kolbász, sült pecsenye, különösen finom volt a kukoricaliszttel töltött, vastag hurka. A szalonnát a férfiak este vágták össze, másnap volt a zsírsütés. A disznófeldolgozás végén jött a szappanfőzés. Azt is a háziasszonyok végezték, a bél zsiradékából, lúgkővel, egy egész napon át. Amikor jónak látták, levették a tűzről, fazekastól hidegre tették, és másnap darabolták. Az alul megmaradt lúgot is eltették, mosáshoz használták, bizony sokszor kimarta a kezünket.

A II. világháború előtt mi lányok, akik a zárdába jártunk iskolába, Mária-lány társulatban voltunk. December 8-án, a Szeplőtelen fogantatás ünnepén vettük fel a szalagot. (Egy világoskék szalag, csodás éremmel, amit nagy ünnepeken hordtunk.) Ilyenkor a templom kórusán négy szólamban énekeltünk. Utána 13-án, Luca napján egész napos szentségimádás volt a templom szentélyében. Az iskolás gyerekek – 2 fiú, 2 lány - félóránként, a 4 nagylány, 4 legény, 2 fiatal házas, 2 tűzoltó díszes ruhában óránként váltották egymást. Reggel kezdődött, a hajnali misével, és az esti Litániával ért véget, akkor volt a szentség eltétele.
Szintén Luca napján jöttek a legények, letettek egy darab fát a konyhában, ráültek és mondták a tréfás kotyulós mondókát, amivel jó termést, termékenységet kívántak. A háziasszony meg kukoricát szórt a fejükre, hogy a tyúkok sokat tojjanak.
Karácsony előtt a gyerekek - 4-5 csoportban - megkezdték a betlehemjárást a faluban. Csengettek, aki vezette őket illedelmesen köszönt és kérdezte: - Szabad-e a betlehemi kis Jézuskát bemutatni? Mindenki örömmel fogadta őket.
1933-tól sokat tartózkodtam a nagyanyámnál kicsi koromban. Nála még csak fenyőág volt a sublót tetején és körülötte szentképek. Bizony abban az időben még nem sok házhoz vitt a postás üdvözlőlapot.
Kemény telek voltak akkoriban. Advent idején minden hétköznap 6-kor kezdődött a hajnali mise. Olyan szép volt, ahogy a nép ment a templomba, vittük a kis viharlámpát! És az a csend…, csak a hó ropogása hallatszott, ahogy törtettünk a templom felé. Karácsony közeledtével sütöttük a hájas kráflit, apró süteményt, amiből szaggattunk kis csillagokat, holdat, karikákat és ebből raktunk a karácsonyfára is. Nem volt ilyen nagy fölhajtás, mint most. Igaz, mi nagy családban éltünk, szegények voltunk. Bár édesapám mindig azt mondta, nem az a szegény, akinek nincs sok mindene, hanem az, akiben nincs szeretet, mert annak szegény a lelkivilága. Ő az egyszerűségével tudott szép ünnepeket teremteni nekünk. Összekötött egy kis szalmacsomót, amin fekszik a Jézuska, mellé még kevés szénát is, hogy legyen a szamárnak ennivalója. Ezeket az asztal alá tette. Szépen rendbetettük a szobánkat, úgy vártuk a Jézuskát. A régi házak gerendásak voltak, oda kötötték föl egy kampós szögre a kis karácsonyfát. Szaloncukor nem sok jutott, de apró, piros almát, fényes papírba csomagolt diót kötöztünk rá, meg szentképeket. De szép volt!
Az egyszerű, böjtös vacsora (sült krumpli és tökmagolajos káposzta) után a szép, fehér asztalt körbeültük, imádkoztunk, karácsonyi énekeket énekeltünk. Apám citerával kísérte. Utána malmoztunk, dióval páros-páratlant játszottunk, hogy el ne álmosodjunk az éjféli miséig. Első harangszó után indultunk. A templom tele volt, nem égett még villany, amikor fölhangzott a Dicsőség mennyben az Istennek!, akkor kigyúltak a fények a fenyőfákon, meg a sok gyertya. Kinn az utcán is a nagy hó, a csend, a kis kézi lámpák fénye… Otthon várt minket az ünnepi kocsonya… Hová lettek azok a meghitt karácsonyok?

Karácsony után jött az aprószentek napja. A legények fonták a nyolcas korbácsot, beköszöntek a házakhoz: - Hála Isten, hogy megértük aprószentek napját! De ne ilyen búval, bánattal, hanem örvendetes napokkal! - és kérdezték: - Szabad-e a lányokat megkorbácsolni? - Apánk sosem mondott nemet, volt ám a nagylányoknak nemulass, jött a szertartás ilyen szöveggel: Friss légy, jó légy, keléses ne légy! Ha vízér’ künnek, borér’ menj, ha borér’ künnek, vízér’ menj!... A cifrábbakat már le sem merem írni.