Bizonytalanságok és várakozások az iskolában

Az iskolával kapcsolatban levő emberek tudják, a tanév vége rengeteg várakozással tölti el az iskolai élet szereplőit. A gyerekek már nagyon szeretnék tudni, hogy az egész éves tanulás eredménye miként fog tükröződni a bizonyítványban. A szülők és nagyszülők úgy érzik, a nyári szünet nekik is ad egy kis szabadságot, hiszen nem kell mindennap iskolába készíteni a gyerekeket, és ezzel talán a szabadidejük is megnövekszik. A pedagógusok normál helyzetben várnák, hogy az egész éves megfeszített munka után egy kis pihenő és feltöltődési időszak érkezzen a nyárral az életükbe. Most azonban nincs normál helyzet, hanem bizonytalanság és kiszámíthatatlanság időszaka van számukra. Miért is alakult ki ez a helyzet?

Igazgatóként jól tudom, és sokszor átéltem Arany János gondolatait: „S kit e pályára Isten átka sodrott, Szívvérit ontsa bár, mint pelikán, Hálátlanságot növel magának” A hálátlanságot, a meg nem értést sokszor tapasztaltam 30 éves pedagóguspályám során, de a kollégáimat mindig meg tudtam védeni, és lelkesíteni, csak a munkájukra koncentráljanak, és a többi jóra fordul. A legfontosabb: a gyerekek mindenek felett álló érdeke, és a gyerekszeretet – ez átsegített eddig minden bajon. Persze a bizonytalanságok okozói sosem a gyerekek, vagy a szülők, rájuk mindig lehetett számítani, bármilyen nehéz idők is voltak az oktatásügyben. Most nem látom ilyen optimistán a kialakult helyzetet, mintha kevésnek tűnne az iskolahasználók érdeke és szakmai érvelése.

A 2006/2007-es tanév utolsó harmadában az oktatásirányítás részéről olyan átgondolatlan tervek, szakszerűtlen ötletek kerültek kezdeményezésre, amelyek alapjaiban rengethetik meg elsősorban a kistelepülések iskoláit. A 70-es években már bevezetett erőteljes centralizált rendszer újjáépítését szorgalmazzák szinte ugyanazok az emberek, akik a 80-as évek végén belátták, tévedés volt a járási rendszer erőltetése és az iskolakörzetesítés, a falurombolás. Az elképzelésekben most az szerepel, hogy óvodától a középiskoláig egy irányítási rendszerben működnének az intézmények. Természetesen a vidéki emberek ismét másodrendűként és alárendelt szerepben „örülhetnének” a kitalált ötleteknek. Ha megvalósul az oktatásirányítók elképzelése, akkor a rendszerváltás óta kialakult önkormányzati önállóság jelentősen sérülne, illetve a települések egy része funkció nélkül maradna. Az országos mintán kipróbált egészségügyi átalakítás sorsára jutna az oktatás is, persze itt az „eredmény” csak pár év múlva látszana, amelyre leginkább az lesz a jellemző, hogy a funkció nélküli települések elöregednek, a szolgáltatások a minimálisra csökkennek, és a magyar hagyományokat megtestesítő vidéki településeken egy élhetetlen jövő születne.

A tanév végi várakozás a pedagógusok és az iskolavezetés részéről az, hogy a helyi fenntartó saját településén élők érdekeire fogja építeni jövőbeni cselekedeteit - mint már tette ezt annyiszor az elmúlt években –, és nem engedi érvényesülni a kistérség akaratát, érdekeit.
Igazgatóként azzal biztatom a szülőket, kollégákat, gyerekeket, higgyenek a következő gondolatokban:

Kéthelyen az 1700-as évek második felétől működik iskola, az oktatás szünet nélkül folyik: orvosok, munkások, tanárok, szakemberek indultak útjukra ebből az iskolából, és álltak kiválóan helyt az élet különböző területein. Legyen így a jövőben is!