Emlékezés egy régi márciusra

Viszonylag hosszú életemben sok március 15-öt megéltem. Örömmel és bizonyos nosztalgiával gondolok vissza iskolás éveim március 15-i ünnepeire, az ünnep alkalmából rendezett megemlékezésekre. A legelevenebben mégis 1945. március 15-e él emlékeim között.
Ebben az időben katona voltam. Alakulatunk - tartalékos tiszteket képző iskola első évfolyama - állomáshelye Szentgotthárd-Zsida volt. Szentgotthárd közvetlenül az osztrák- (akkor német) magyar határ tövében van. A város vezetése felkérte iskolánk parancsnokságát, hogy a katonák vegyenek részt az ünnepély lebonyolításában, legyenek annak aktív szereplői.
Parancsnokunk elfogadta a kérést és azt közölte velünk. Mi, fiatalok (az idősebbek közöttünk 25-30 év körüliek voltak) izgatottan készültünk az ünnepre. Tudtuk, hogy akkor március üzenetének megkülönböztetett jelentősége volt. A háború letarolta, tönkretette hazánkat. Az ország keleti fele, az Alföld akkor kezdett fellélegezni, míg a Dunántúlon, közvetlen mellettünk még dörögtek a fegyverek. A jövőt sűrű homály fedte.
Hogy honnan, honnan sem piros-fehér-zöld szalagot szereztünk, néhány társunknak még kokárdája is volt. Így vonultunk a város főterére, ahol egy emelvény állt, melynél a város vezetői, lakói és alakulatunk ezredes parancsnoka várakozott.
Az ünnepi beszédet egyik, idősebb katonatársunk, Mihály László Barna mondta, aki akkor már ismert ifjúsági költő volt. Mondandóját erre az alkalomra írt versével tette ünnepélyesebbé. Szavai a Petőfi megálmodta szabadságról szóltak, amely akkor veszni látszott. Az elhangzott soroknak döbbenetes hatása volt. Ma is emlékszem, többször szakította meg a hallgatóság tapsa.
Az ünnepi beszéd után egy magyaros ruhába öltözött, középiskolás lány elszavalta Petőfi Nemzeti dalát. A tömeg vele együtt ismételte: ,,Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!".
Majd - programon kívül - szívet szorító jelenet tanúi lehettünk. Egy kiváló hallású, jó hangú bajtársam lépett a dobogóra, és elénekelte Erkel Ferenc Bánk bán című operájából a "Hazám, hazám…" kezdetű áriát. Olyan átéléssel, olyan hangerővel énekelt, hogy az ünnepség színhelyétől néhány száz méterre lévő, az akkori német - magyar határ másik oldalán állomásozó németek is hallhatták nemzetünk szabadságvágyának hangját.
Az ünnepélyt alakulatunk díszmenete zárta. Kemény lépteink alatt szinte rengett a föld. Visszhangozta Bánk idegen uralom elleni kifakadását, a hazafias lelkesedést, a kitartást és a jövőbe vetett bizakodást.
Így emlékszem a megélt sok március 15. közül számomra a legszebbre és az akkori szomorú napokra. Nyolcvan évesen is szívesen gondolok 45 március idusára, mert ez a visszaemlékezés - legalább lélekben - megfiatalít.