Üzenet haza

Új rovat indul. Kéthelyről elszármazottaknak, akik rövidebb vagy hosszabb időre elvándoroltak, hogy másutt keressék a boldogulás lehetőségét. Elsőként Herendi (Hurja) Viktória jelentkezik Németországból, Titisee-ből. Remélem, lesznek majd követői, akik szívesen üzennek haza és mesélnek megváltozott életükről!

2013 őszén, mikor a gyermekünk megszületett, döntöttük el, hogy muszáj valamerre lépnünk.

Én közalkalmazottként nem kerestem jól, százezer forint sem volt a nettó bevételem. A férjem, aki szobafestő - mivel a gyermekünk császármetszéssel született - pár napot otthon maradt velem, hogy tudjon segíteni. A főnöke ezután már nem tartott igényt a munkájára.

Tehát ott voltunk az újszülött babával, százezer forint bevétellel, egy százötven-ezres albérletben, ami kétszobás budapesti panellakás volt, távfűtéssel.

Nem nagyon volt választásunk. Eladtuk mindenünket, és először hazaköltöztünk Kéthelyre, Anyukámhoz. A férjem viszonylag gyorsan talált magának Németországban munkát, egy hotel keresett olyan házmestert, aki tud festeni is. A testvére akkor már fél éve Németországban élt, azon a településen, ahol a hotel is volt. A nyelvet egyikünk sem beszélte, de úgy éreztük, nincs veszíteni valónk. A férjem vett hát egy vonatjegyet és elindult.

Pokoli érzés volt, még Anyukám jelenléte sem kárpótolt.

Összesen egy hónapot töltöttünk külön. Szerencsére a férjem szinte azonnal talált lakást. A tulajdonos nagyon kedves volt velünk az első pillanattól.

2014. február 21-én a nővérem és a férje segítségével Hanna és én is kiköltöztünk Németországba. Aznap reggel Anyukámnak Pestre kellett utaznia, hogy a testvérem gyerekeivel maradjon, amíg a szülők velünk lesznek. Sosem felejtem el azt a borzalmas pillanatot, amikor begördült a busz és el kellett búcsúznom az Anyukámtól. Azt sem tudtam, mikor fogom őt újra látni. Életem egyik legnehezebb pillanata volt.

Délelőtt 9-kor indultunk és este 7-re meg is érkeztünk. Az égbolt tiszta volt, gyönyörű csillagos. Még hullócsillagot is láttunk.

Az új szomszédaink látták, hogy költözünk és felajánlották, hogy elállnak az autójukkal a bejárattól, így nekünk könnyebb lesz pakolni. Ez a gesztus nagyon meglepő volt, pláne vadidegen emberektől. Hamar helyrevergődtünk, és Hanna már aludt is.
Másnap elmentünk sétálni, megismerni a falut, ahova költöztünk. Titisee egy 800 fős kis falucska, 900 méter magasan, kivétel nélkül kedves, mosolygós emberekkel. Mindenki köszönt nekünk, akár az erdőben sétáltunk, akár a tó mellett.

A falu tulajdonképpen a tóról kapta a nevét, ugyanis a Fekete erdő egyik leghíresebb tava a Titisee. Mérete ellenére nagyon kedvelt üdülőhely, ebben a pici faluban van 6 hotel, most épül egy 120 szobás, kifejezetten a kínai vendégeknek. Ezen kívül körülbelül minden harmadik ház kiadó. Rengeteg turista van az év minden napján.

Na de térjünk vissza a lényegre.
Aki azt hiszi, hogy ezt az utat választani könnyű, az nagyon téved. Nyilván sokan, sokféle helyzetben kerülnek külföldre. Nekünk nem volt egyszerű az indulás.

Az otthon eladott dolgainkból befolyt pénz arra volt elég, hogy kifizessük a lakbért és megvegyük a lakásba a legszükségesebbeket. Vettünk egy ágyat, egy kiságyat, egy ruhás szekrényt és egy asztalt két székkel. A lakásunkban nem volt még konyhabútor sem. Hónapokig a konyha funkcionált hűtőként is. A fűtést lekapcsoltuk, az ablakot kinyitottuk, az ajtót bezártuk. Nagyon hideg a tél a Fekete erdőben, így ez a megoldás tavaszig jónak is bizonyult. Valamikor április végén vettünk egy használt hűtőt 20 euróért. Az elején nem volt mosógépünk sem. Februártól május végéig kézzel mostam mindent a kádban. Mindezt úgy, hogy ott volt az 5-8 hónapos kisbabám is.

Augusztusban kaptuk meg a német családi pótlékot, visszamenőleg. Az ügyintézés azért tartott ilyen sokáig, mert a Magyar Államkincstár nem volt hajlandó igazolást küldeni, hogy otthon lemondtuk a családit. Végre vettünk konyhabútort és pár hónap alatt szép lassan berendeztük a lakásunkat.
Szóval nem volt könnyű. Akkoriban csak a férjem dolgozott. A fizetése fele elment a lakhatásra, a másik feléből és a családi pótlékból kellett megoldanunk a megélhetést. Ennek ellenére bő fél év leforgása alatt egy fizetésből berendeztük a lakásunkat, és nem is éheztünk mellette.

Az első tavasszal Hannát oltásra kellett vinni. Még Magyarországon megvettem neki az oltóanyagot, ahol szigorúan a lelkemre kötötték, hogy hűtőben tároljam addig, míg a gyerek meg nem kapja. A költözés után ugyebár nem volt hűtőnk. Ezt elmondtam az orvosnak, aki felírta újra az oltást, hogy váltsuk ki. Legnagyobb meglepetésemre nem kellett érte fizetni. A patikus elmondta, hogy 12 éves kor alatt minden gyógyszer, amit felír az orvos, ingyen van. 12 és 18 év között pedig csak akkor kell fizetni, ha a gyógyszer drágább, mint 5 euró, de akkor is csak az 5 euró feletti részt. Teljesen ledöbbentem. Ebben az országban, ahol a jólét jellemző inkább, és megteheti az ember, hogy kifizesse a gyógyszert, nem kell fizetni.

Persze van sok minden, ami drágább vagy másabb az otthoni rendszerhez képest. Sajnos a férjem pár hónappal a kiköltözésünk után vakbélgyanúval kórházba került. 2 vagy 3 napot volt ott. A kórházi ellátás, bár az embernek szava nem lehet rá, az egészségbiztosítás ellenére is fizetős. Az első 21 napban napi 10 eurót kell fizetni, utána már állja a biztosítás. A mentőért is fizetni kell, szintén 10 eurót.

Életünkben a nagy változást az hozta meg, amikor a gyermekünk bölcsődébe, majd óvodába ment és én is elkezdtem dolgozni. Az amúgy is kényelmes életünk még kényelmesebbé vált. Egy év alatt kifizettük minden otthoni hitelünket és vettünk autót is. Igaz, csak egy kis 10 éveset, de nekünk nagy értéknek számított.
Azóta ívelünk felfelé, igaz eltelt lassan 7 év. Most már csak egy célunk maradt: a saját ház. A koronavírus kicsit keresztülhúzta a számításainkat, de terveinket nem adjuk fel.

A fent leírtak bizonyára sokaknak kecsegtetően hatnak. Eltekintve attól, hogy mi szeretünk idekint élni, természetesen van jó pár dolog, ami hiányzik otthonról. A teljesség igénye nélkül szeretnék néhányat megemlíteni.

Első körben a családot. Ez volt a hetedik évünk, hogy minden családi ünnepet külön töltöttünk. A személyes érintést, az anyai, nagymamai, testvéri puszit és ölelést semmi sem tudja pótolni. Még az sem, hogy napi kapcsolatban vagyunk egymással. Még ennyi idő után is borzasztóan nehéz, mert ez a hiányérzet sosem múlik. (Sajnos vannak munkahelyek, amik pl. télen nem engednek szabadságot kivenni, így a karácsony kizárva!)
A második, és számomra nagyon hiányzó dolog a logika. A németek minden precizitásuk ellenére is rendkívül logikátlanok. És önfejűek (legalábbis, akiket én megismertem!). Ha az ember rávilágít egy égbekiáltóan logikátlan dologra, amin viszonylag egyszerű lenne változtatni, na arról szó sem lehet. Kicsit mókás, de mi már megszoktuk.
Na és hát a jó magyar étkek. A piros paprikát például kizárólag otthonról szerzem be. És a darát is. Lehet kapni itt is, de nem olyan, mint az otthoni. Ha valamelyik boltban látok magyar terméket, azonnal megveszem. És borzasztóan örülök neki!
Amit leírtam, a mi esetünk. Ahány ember, annyi történet. Egy biztos, ha valaki idejön, és akar dolgozni, az jól élhet. Nem szeretném azonban, ha bárki azt gondolná, hogy reklámozom a külföldre költözést. Erről szó sincs. Ezt mindenki maga dönti el.

Sokan vagyunk magyarok a világon mindenhol. Ki jó, ki rossz hírét viszi Hazánknak. De abban is biztos vagyok, hogy azok közül, akik külföldre költöztünk, legtöbbünk sosem felejti el, honnan jött és mindig büszke magyarok maradunk. Mert igenis van mire büszkének lennünk.

A tájképek Titisee és környékét ábrázolják.