Kéthelyi sorsok

Tóth Jánosné: Az árvaságtól a nagycsaládig - Egy falusi asszony vallomása

2. rész

Szeptember végén, október elején megkezdődött a szüret, hangos lett a hegy, mindenki készült rá. Meszelték az asszonyok a pincét, a férfiak a hordókat, a prést forrázták. Láncot tettek a hordóba és így forgatták a hordót, esetleg, ha van benne borkő, azt a lánc leszedi. A kádakat forró vízzel dagasztották, nehogy folyjon, ha beledarálják a szőlőt. Mikor már minden készen volt, kinek sok szőlője volt, hívott segítséget vagy napszámost. Voltak olyan fukar gazdák, akik azt mondták, beszélgessünk vagy nótázzunk, azért, hogy ne együk a szőlőt. Az asszonyok, lányok szedték, a férfiak behordták. Akkor még csak tőkés szőlő volt, nagyon el lehetett fáradni, egész nap hajolni kellett mellette. Főleg, ha noha szőlőt szedtünk, az csak úgy folyt le, ha hozzáértünk. Hát még, ha meg is vicceltek bennünket, megrázták a tőkét, a szőlőszem mind lefolyt és a földről kellett felszemezgetni. A férfiak préseltek, és a mustot örömmel hordták a hordóba. Ünnep volt a szüret, jó kis pörköltet főztünk krumplival és diós pogácsát sütöttünk mellé. Nálunk ez volt minden szüretkor. A segítség a szüretelő edényét televitte szőlővel, és egy üveg mustot is kapott. Végül nótáztunk:
Szüretelnek az öreghegy aljában,
sej, ropogós nagy bál van, nagy bál van.
Gyuri táncol nagykádban,
ahány kislány egy sem szed,
valamennyi csipeget, csipeget,
elakad a nótában, mert szőlő van a szájában.
Ezután következett a bekapálás. Elég nehéz munka volt, sok földet meg kellett emelni.
Ezzel befejeződött a szőlőmunka, akkor már csak a diószedés maradt, meg férfiaknak télen a borfejtés. Kétszer, háromszor is megfejtették.
Télen a munkásember pihent, nem volt annyi dolga, mint nyáron, de az állatokkal akkor is megvolt a munka, mert nekik enni, inni kellett. Marhák, disznók, baromfik, libák minden háznál voltak. Akkor tömtük a libákat, mert már ráértünk.
Télen a disznóölés ünnep volt minden háznál. A segítségekkel végzett egész napos munkát este követte a disznótor, ahol összejött a család és a rokonság egy része, a gyerekektől az öregekig. Megettük a finom vacsorát, a borosüvegek is kiürültek, beszélgettünk, még nótázásra is sor került. Olyan ház is akadt, ahol még táncra is perdültek. Így ért véget az ünnep, másnap aztán folytatódott a hétköznapi élet.

Nagylány és fiatalasszony koromról

Amikor az árvaság után második anyánk lett, már könnyebb volt az élet. Mehettem többet a zárdába, templomba, a barátnőkhöz. Énekórákra, kézimunkára jártam, színdarabokat is tanultam. Mária-lány is lettem, szentmiséken, Mária-ünnepeken a templomban fenn a kórusban énekeltünk, a kedvesnővérek tanították az énekeket. Sajnos, jött a háború, a menekülés, három hónapig a nagynénénknél voltunk Szegerdőn. Nehéz volt. Amink itt maradt, ennivaló, állatok, mind elpusztult, semmi sem maradt. Édesapánkat is elvitték a németek. Tavasszal jöttünk haza, de mindig féltünk, mert olyan sok orosz volt a környéken. Sokat jártunk robotba, társadalmi munkába, amiért nem fizettek. Végül javult a helyzet, lett forint, jártunk dolgozni, és már lehetett ruhát is venni.
Háború után a kedvesnővérek sokat foglalkoztak velünk. Télen színdarabokat tanultunk, nyáron lánynapokra készültünk, mentünk a szomszéd falvakba, még Keszthelyen is voltunk. Három társammal még Budapesten is voltam Mária-napra. Az egész országból érkeztek lányok. Akkor voltam először Pesten. Még csak egy fahíd volt a Dunán, gyalog lehetett átmenni. A Ranolder Intézetbe mentünk, ahol a növendékek tanultak.
Mikor itthon volt az ünnepünk, akkor a vásártéren tartottuk. Ki volt meszelve kockára a fű, és ott táncoltuk a táncokat, amiket a kedvesnővérek tanítottak. Megfogadtuk a kéthelyi zenészeket. Egy szakasztó krumplit vitt minden lány nekik, ez volt a fizetésük. Ha valaki férjhez ment közülünk, akkor előtte héten elbúcsúzott a társulattól és a Szűzanyától. Térdelve elmondta a búcsúimát, énekeltük közösen. Aki közel állt hozzánk, barátnők, szomszédok, azokat meghívtuk, hogy kísérjenek el az esküvőre. Én is több helyre hivatalos voltam. A menyasszonyos háztól indultunk az esküvőre a templomba és azt énekeltük:
„Fehér oltárod szentélyébe liliomos zászlód alatt,
mint lányod, állok útra készen, anyám halld búcsúszavamat!
Hogy eddig védtél, óvtál engem, mint kerted kis liliomát,
nehogy a bűn rontsa lelkem, most mond szívem hálaimát.”
Így búcsúztam én is 1948-ban, két év udvarlás után meglett az esküvőnk. Megváltam a családunktól, férjem családjába költöztem. Anyósom, apósom lett, a férjem egyedüli gyerek volt, én nagycsaládból mentem hozzájuk. Nagyon furcsa volt, de meg kellett szokni. A másik évben megszületett a kislányom. Örültünk neki. Sajnos, anyósom megbetegedett és év végén meghalt. Másfél évig voltam vele, nagyon szerettük egymást. Utána még két kislányom született, házat építettünk, szeretetben éltünk. Akkor azt hittem, nem bírom ki. Két férfi, három gyerek, a rengeteg mezei munka, sok szőlő, állatok. Ez egy fiatalnak nagyon nehéz volt. Nem volt, aki segítsen, gyakorlatlan voltam, mert addig megmondták, mit csináljak. A Szűzanyát kértem mindig, adjon erőt, kitartást, hogy ne csüggedjek el, és a Jóisten megsegített.
Amikor a termelőszövetkezet megalakult, a férjem tíz évig vidéken dolgozott, a gyerekek már iskolába jártak. A tsz-ben nem fizettek, ezért el kellett menni pénzt keresni. Végül hazajött a tsz-be, ahol anyagbeszerző lett. Annyit ment éjjel-nappal, hogy végül kapott egy infarktust és egy év múlva meghalt. A lányaim közben férjhez mentek, én itt maradtam apósommal, aki még tíz évig élt.

27 éve élek egyedül, de gyermekeim, unokáim látogatnak és szeretnek. Három lányom közül egy, három vejem közül kettő elhunyt. Öt unokám, két unokavőm (sajnos, egy már elhunyt), két unokamenyem, kilenc dédunokám és egy ükunokám van. Boldog vagyok velük, mert szeretnek itt lenni nálam. Télen sokat voltam én is náluk. Osztoztak rajtam, figyelték, kinél vagyok többet. Most már itthon fogok telelni, Irénke lányom ideköltözött hozzám, hogy ne legyek egyedül, sokat segít nekem. Isten ajándékával betöltöttem a 93. évemet. Istennek, a Szűzanyámnak hálát adok érte.