3. rész
Töredékek
A horvátkúti templom építéséhez helyben égették a téglát. Berényből jött a téglaégető ember a gyerekeivel. A dombos faluban talált téglának való földet, ott égető kemencét épített. Sok téglát csinált a falu népének a templomhoz valón kívül is. 1943 telén mi, 14-15 éves fiatalok jártunk téglát hordani. 1944-ben, kora tavasszal kezdték építeni a templomot, július 26-án, Anna napon volt a szentelés. Előtte egy hónappal 14-16 éves lányokat hívott össze a tanító úr, hogy énekkart alakítson belőlük a templomszentelési miséhez. Szép énekeket gyakoroltunk, és a pap latin beszédére latinul válaszoltunk, latin éneket is tanultunk. Az iskolának volt egy régi orgonája, azt vitték fel a kórusba. Ezen a jeles ünnepségen a húgom és én is fent voltunk a kórusban, a tanár mellett. 11 óra körül jöttek a bombázó repülők, sokan kiszaladtak a templomból félelmükben.
---
1944. december 4-én délután jött egy nemzetőr, hogy azonnal hagyjuk el az otthonunkat, mert itt vannak az oroszok. Gyorsan ennivalót, dunyhát terítőbe kötöttünk. A nagynénémnek egy kétéves és egy négyéves beteg fia volt. Azokat a hátunkon cipeltük. Az utcán mély árkot ástak, abban kellett közlekedni. Ott ért bennünket az első meglepetés: az árokban sűrűn vonultak az orosz katonák. Messze a falutól egyik domboldalban, egy nagy „zsuppos” (zsúpos) házban volt 2 napig az egész utca népe. A faluban azalatt nagy harc folyt, mígnem az oroszok elfoglalták. Harmadik nap lementünk a faluba, s még ott két napot óvóhelyen töltöttünk. Szörnyű látvány fogadott bennünket. Nagyon sok halott orosz katona, lőszeres kocsi előtt döglött lovak. Az otthonunk ajtaja beszakítva, az ablak kiverve. De csend volt mindenhol. Éjszakára gyúródeszkát tettünk az ablak helyére, ágyterítővel védekeztünk a hideg ellen. A bejárati ajtót fejszével támasztottuk be.
Egy hét múlva németek lepték el a falut egész télre. Csak az iskola volt olyan nagy épület, ahol több katona meg a parancsnokság elfért. A többieket házaknál szállásolták el. Két hétre hozzánk is jött kettő katona, kicsi házunkat elég tisztának találták. A szoba közepén, a földre ágyaztak maguknak, anyám adott a fejük alá párnát. Jó emberek voltak. Minket sem az oroszok, sem a németek nem bántottak.
Nagyon sok erdő volt körülöttünk. Ott földbe ásott, szoba nagyságú hálóhelyet építettek maguknak a katonák. Mivel csak a 16 éven aluli és a 60 éven felüli férfiak nem voltak a fronton, nekik és a lányoknak kellett menni bunkert ásni. Egy tiszt gépfegyverrel a vállán sétálva ellenőrizte a dolgozókat. Az erdőszélen 15 ágyú állt, naponta többször lőttek velük. Éjszaka sokszor jöttek repülők, gyakran robbant valami. A félelemtől a derékig érő hajam elment, már alig tudtam hátul összekötni.
Húsvét előtt, nagypénteken anyám a szomszéd bácsival az udvaron vizeskorsóval, pohárral várta az oroszokat. Egyszer csak előszaladtak az erdőből, jólesett nekik a víz, ittak és futottak tovább. Anyám nyitva hagyta az ajtót, az asztalon hagyott egy tejesfazék aludttejet. Oda is beszaladt egy katona, fogta a fazekat, futtában kiitta, majd az árokba dobta. Éjszaka csend lett. A házunk melletti üres telken nagyszombat reggelre nagy teherautók álltak, köztük kórház. Sztálin-orgonák sorakoztak az utcán. A házunk előtt két teherautó tele volt új varrógépekkel. 8 óra körül jött egy idős katona, zsákkal a vállán, amiben sok levágott fejű tyúkot hozott. Mutatta, hogy pucoljuk és főzzük meg. Délután 4-kor visszajött, és a forró vízből a zsákba rakta a főtt tyúkokat. Később bejött négy magas rangú tiszt, köztük egy nő, orvosok lehettek. Kezet mostak, majd sokáig beszélgettek. Húsvét napján elmentek az autók, a környező falvakban sok orosz katonát hagyva maguk után, de ők sem bántottak senkit.
1945 márciusában kezdtek a németek visszavonulni. A házaknál az emberek óvóhelyet építettek, várták az újabb támadást. Hálaistennek, nem jött! Áprilisban a gazdák tudtak földet művelni, de nagyon kellett figyelni az elmaradt lőszerekre, hogy fel ne robbanjon valaki alatt. Nekünk nem volt több földünk, ezért más parasztoknál kukoricakapálást vállaltunk. Aratás után örültünk, hogy a csépléshez hívtak minket. A húgommal így kerestük meg a kenyerünket.
---
Egy időben felkapták a faluban a selyemhernyó-tenyésztést. A mama is hozott 2 kicsi dobozzal, egy-egy hernyó alig volt egy centi hosszú. Szederfa (eperfa) levelével etettük őket. Egyik napról a másikra megnőttek, mindig nagyobb hely és több levél kellett nekik. Hétvégente reggeltől estig a szederfán másztunk, szedtük a leveleket. Akkorára nőttek a hernyók, mint a kisujjunk. Ekkor ággal együtt raktunk rájuk levelet, azon elkezdtek mászni és sárga gubó formájában lógtak a faágakon. 10 nap múlva leszedtük a gubókat, nagy kosarakban vittük Marcaliba. Elég sok pénzt kaptunk értük, többfélét vásároltunk belőle: pl. ágyterítő-garnitúrát, ami még mindig megvan és szép. De ennek ellenére megfogadtuk, hogy soha többet nem kell hernyó.
---
Rózsi néni sok mindenről írt még, de a gyermekeit, rokonait érintő, nagyon személyes részeket nem válogattam be az újságba. Remélem, idősebb olvasóinknak ismerősek az ő emlékei, hiszen maguk is átélhettek hasonlókat! A fiataloknak pedig talán azért érdekes, mert nekik nem voltak ilyen tapasztalataik. A képek később készültek, rajtuk Rózsi néni férje, gyermekei, illetve unokái körében látható.
Jó erőt, egészséget, nyugalmas, derűs éveket kívánok Rózsi néninek magam és minden olvasónk nevében!
|
Nyomtatható verzió