A tanév végéhez közeledve a májusi nevezetesebb napok után június első vasárnapja a pedagógusoké. Azoké, akik az óvodákban foglalkoznak gyermekeinkkel, a tanítóké, akik a számolás, olvasás, írás rejtelmeibe vezetik be a kisiskolásokat, a tanároké, akik a tudás felé vezető úton segítik őket általános és középiskolás fokon, illetve a technikai dolgozóké, akik nélkül az intézmények nem tudnának működni. Vajon „csupán” ez lenne a pedagógusnap? Úgy hiszem, ennél jóval több. Az igazi pedagógust nem csak emiatt emlegetik egész életük során a volt tanítványok. Vannak olyan tanárok, akikhez évek, évtizedek után is visszajárnak a tanítványok egy-egy jó beszélgetés kedvéért.
„Ne szűnjetek meg vigyázni és tisztelni a tudás őrizőit! A magatok erőit ők teszik alkotóvá, ők – iskolátok tanítói és tanárai, a sok-sok száz esztendő összegyűjtött tudásának az átadói. Szeressétek és tiszteljétek őket, kik gyermekeiteket megtanítják mindarra, aminek tudásával megkoronázzák a ti vágyakozásaitokat: művelt emberek lesznek. S ekképpen megsokszorozzák a bizonyosságot afelől, hogy megmaradtok.” – Sánta Ferenc írta e szép sorokat.
A nagy magyar író tisztelettudó, őszinte szavai is példázzák azt, hogy minden nehézség, anyagi gond, presztízsvesztés, kiszolgáltatottság és hiábavalóság-érzet ellenére miért választják még ma is nagyon sokan a pedagógushivatást ebben az országban: gyermeket oktatni, embert nevelni a legszebb dolog a világon.
Jöjj közelebb!
Kezedbe teszem a Könyvet,
hogy vezessen a sűrű ködben.
Kezedbe teszem az átlátszó kristályt,
hogy lásd a szépet, keresd a tisztát.
Kezedbe teszem a gyertyalángot,
világíts annak, aki bántott!
Kezedbe teszem a szőtt takarót,
takard be az árván fázót!
Kezedbe teszem a fénylő kulcsot,
hogy meleg legyen, és várjon az otthon.
Indulj hát, s hívd magaddal a gyerekeket,
hogy kezükbe tehesd a szeretetet.
|
|