100 éve született Harmath Imre költő

1915. december 10-én született Kéthelyen, Simon Terézia és Harmath Péter gyermekeként a Zárda utca 52. sz. alatt. Verseit közölte az Új Idők, a Napkelet, a Diárium, Dunántúli Szemle és más lapok is. 1938-ban Én már egyszer éltem, 1939-ben Ember a hídon, 1942-ben Gyümölcs címmel jelent meg verseskötete. A II. világháború után személyes és politikai okokból emberi és költői pályája kettétört. Emlékezzünk rá Karácsony c. versével!

Karácsony

Szüleimnek, szeretettel.

Hogy szétfolyott az est patakja
és pihent már a karcsú szán,
megállott a pitar homályán,
s csöndben mosolygott jó apám.
Szürke szemén kis fény világolt,
azzal tekintett le miránk
s anyám ujján, halk némaságban
ép felzizzent az esti láng.

Odakint a titkos egekből
apró fehéren hullt a hó.
Finom tűkkel remekbe készült
a drága, tiszta takaró.
Messze, lent, a malom-pataknál
hol máskor gyúlt kazán morog,
vén ostorral, néma kolomppal
gyülekeztek a pásztorok.

A régi óra nyolcat zengett,
- fénylett már kint a ritka hold -
apám bejött és két kezében
egy szép kis csomó széna volt:
zizegve az ölébe gyúrta
s az asztal alá tette le,
betlehemi csendes béke
költözött szobánkba vele.

Két kis szobor állt a kredencen:
boldog mosollyal Mária
mellette, éppen egykorásan
sugárzó szívű Szent Fia.
Összebújva a kis fa alján,
cukrok közt ily tanácsot ád
Szűz-Anya ő kedves Fiának:
ma a szívünkkel tégy csodát.

Anyám repült a lámpa árnyán,
ő volt a háznak angyala,
mennyi mindent tudott csinálni
törékeny, vézna egymaga.
Behozta a fehér kalácsot
a böjtös étken őrködött,
okos szemével mindent látott
kitágult homlokunk mögött.

S énekeltünk. Anyám pacsirta
csengőn s mi hamisan, sután,
s apám pedig fénylő bajusszal
nézett a szálló hang után.
Majd velünk fújta halkan ő is,
rezgő hangon dúdolva fel
s a „pásztorokat” leste közben
kongatva hogy vonulnak el.

Bandukoltak a hóban, éjben
Mindnél volt kolomp s ostor is
egymaga volt ki-ki a bárány
s a durrogató pásztor is.
Hideg fütyült a puszta földön,
mint akkor, amaz éjjelen
s mint egy álom, boldog titokként
falunkra szállott Betlehem.

Önfeledten, ének s mosoly közt
suhant az idő, szaporán.
Csillagszóró ragyogva fénylett
dió csüngött a kicsi fán.
Arany, ezüst színben libegtek
a díszek, sok kis könnyű folt,
s elcsitultak a sunyi gondok,
pedig volt ám, de mennyi volt.

Most szívünk csak táncolt, sugárzott
mint a lámpán a rózsa láng,
minden szegletben angyal állott,
szép, karcsú szárnyát nyújtva ránk.
Anyám szólalt és hangja csendült,
mint egy csengő, aranyozott:
készüljetek a templomszolga
másodikat harangozott.