“Én nem a győztest éneklem” c. Helytörténeti vetélkedőre beadott munka
Születésemtől fogva Kéthelyen lakom. A háború minden részletét ismerem, itt éltem. A Balaton utca 8-as számú házában laktunk. Akkor még csak egyik oldalon voltak házak.
Apám suszter volt. Nem vitték el a katonák, mert beteges ember volt. Felmentést kapott, de a katonák lábbelijét neki kellett javítani.
1944 nagypéntekjén mentünk ki a hegybe, hogy biztonságosabb helyen legyünk. A nagynénémék laktak kint a hegyen. Kilencen voltunk összesen.
December 6-án jöttem be a faluba, hogy megnézzem nem történt-e semmi a házunkkal. A szomszédban lakó lányoknak is szóltam, hogy jöjjenek velem ki a hegybe. Már nem értünk ki, mert az orosz katonák jöttek velünk szembe. Az óvoda és a hegy felől gyalog jöttek, lehettek úgy 10-15-en. Kérdezték tőlünk: Germán van?
December 7-én visszajöttünk a faluba, hogy ne foglalják el a házunkat. Először kettő, majd tizenhárom orosz katona jött be hozzánk, és ott is aludtak. A szobában az ajtót székekkel torlaszolták el belülről, hogy biztonságban legyenek. Hoztak magukkal bort meg pálinkát. Megkínáltak bennünket is. El kellett fogadnunk, talán azért, hogy nincs-e megmérgezve.
December 8-án dél felé kimentem a kertbe, ahol ástunk egy bunkert. Láttam, hogy jönnek a Melegoldal felől a pápai ejtőernyős katonák. 25-30-an lehettek. Kérdezték: Orosz katona van? A malom utáni akácosban volt az állásuk. Az oroszokat a Berek felé tolták ki. December 17-én visszajöttek az orosz katonák. Sáripuszta - Somogyszentpál felől érkeztek. A Balaton utcai gesztenyefák mellett voltak a magyar géppuskás állások. Minden gesztenyefa mellett volt egy géppuska. Egy német harckocsi is volt náluk. Lövéseket a Berek felé hallottuk. 20-án tiszti bunkert kellett ásnunk. Minden családból egy főnek volt kötelező. Apám helyett én mentem bunkert ásni. A bunkert a Bíróék birtokán a hegy felé kellett kiásnunk. Az ásás közben láttam, hogy minden szilvafa tövénél volt egy géppuska. A vezetőjük egy zászlós volt, aki később Szentgyörgynél halt meg. A gépkocsiját az oroszok lőtték ki.
A fiatalabb testvéreimet '44 szilveszter napján a nagyanyámékhoz, Zalaapátiba vittük. Mi kettő hétig maradtunk ott, a testvéremék tovább maradtak.
Apámat a háború végén Rédicsnél elfogták. Bajára vitték, és onnét fogságba került. Több helyen volt hadifogoly. Fogságban is suszter munkákat végzett. 1948. május 30-án jöhetett haza.
Hogy milyen emlékeim vannak még?
Apámmal a malom és a sertéstelep közötti füves legelőn mentünk keresztül, amikor lövéseket hallottunk. Apám azt mondta: Feküdj, mert különben eltalálhat a golyó! Hasra vágódtam, de a tenyeremmel beleértem egy kupac tehéntrágyába. Apám vigasztalt: Ne keseredj el, a trágya szerencsét hoz! A háborúban közölünk senki nem halt meg.
Nagyanyáméktól jöttünk hazafelé a szentgyörgyi úton, amikor megláttam az erdő mellett egy sírt. Kíváncsi voltam, kit temettek el. Letértem az útról, hogy közelről megnézzem. Utána vettük észre, hogy a taposóaknákon keresztül mentem. Szerencsémre nem történt semmi bajom.
| 
Nyomtatható verzió