Lezárult a 2013-as alapkompetencia képzés Kéthelyen

(Az alábbi részleteket a képzés pedagógusának, Kovács Máriának nyílt leveléből válogattuk.)

Kedves Kéthelyiek!

Tisztelettel köszönöm, hogy helyet és támogatást biztosítottak a művelődési házban a téli közfoglalkoztatási program 4 hónapos alapkompetencia képzés megvalósításához. Hálás vagyok, hogy gyorsan, szívesen és hatékonyan segítették tanítói munkámat. Köszönettel tartozom Sipos Balázs Polgármester Úrnak, a hivatalban dolgozóknak, Kovács Lajosné Katikának a könyvtárból, Peti Grétának, Hollósi Katinak és Szunyog Melindának.

Tapasztalataim:
A 20 felnőttből álló osztály igen-igen eltérő összetételű volt.
Ennek okai lehetnek:
- életkor: 19 évestől 58 évesig;
- családi állapot: egyedülállók, egyedülálló gyermekes anyák, férjezettek, elváltak, özvegyek, élettársi kapcsolatban élők;
- lakóhely szerint: Somogyszentpál, Balatonújlak, Kéthely;
- iskolai végzettség: 2 fő teljesen analfabéta, legtöbben 6 általános alatt, néhány fő 8 általános vagy ahhoz közeli végzettségű (bemondás alapján, dokumentációval nem ellenőriztem);
- a csoportból kb.80-90 % roma származású (bevallás szerint) és mélyszegénységben élő.

A bevezető szakaszban elsődlegesen a csoportban való együttműködést, egymás megismerését, pozitív hozzáállást, és szeretetteljes, aktív tanulási folyamatot vártam el. Ehhez illő szerepjátékokat, helyzetgyakorlatokat, novellák, versek, zeneművek hallgatását, sok figyelmet egymás és önmaguk felé, konstruktív beszélgetéseket, érdekes sorjátékokat, szójátékokat, találós játékokat és gondolkodtató feladatokat kértem. Az összetartozás jegyében közös célokat, elveket készítettünk. Megbeszéltük a csoportot működtető alapszabályokat, és naponta ismételtük, felolvastuk. Muszáj megjegyeznem, hogy az első 50 óra eltelte után érkezett meg az a tankönyv, amely segítette volna a legnehezebb megismerkedési időszakot. Talán az öröm miatt, hogy munkát kaptam és kenyeret, talán, hogy ezelőtt majd 30 éven át - mint fejlesztő pedagógus - mozgásszervi, szellemi fogyatékos, beszédhibás, kitűnően tehetséges, tehát igen eltérő értelmi képességű emberekkel foglalkoztam, minden rendű és rangú, egészségi állapotú egyén értelmi és érzelmi jóléte és stabilitása volt a célom. Ez átsegített a kezdeti buktatókon, időszakon.

A fegyelmezésről dióhéjban: Minden hallgatóm felnőtt volt, ebből következik, hogy kialakult szokásokkal, önállósággal, nagy és szabad családokkal, különös érzékenységgel vannak megáldva. Tervszerű és tervezett módszertani háttérrel és 53 évem élettapasztalatával célom a következő volt: a figyelemkoncentráció időtartamának növelése. Napi rendszerességgel gyakoroltuk a szóbeli, írásbeli, mozgásos feladatokat, és mértem ezek időtartamát. Előfordult sajnos, hogy a szünetek elhúzódtak, reggel késve érkeztek, hangosan ásítoztak, óra közben kijárkáltak, telefonáltak, bóbiskoltak és társalogtak. Ez a hozzáállás azonban szépen, fokozatosan megváltozott.

A csapatmunka – hála a segítő, vidám, egymást támogató légkörnek (amiért két hónapot kellett küzdeni) - kiváló volt. A tanítással szépen tudtam haladni, szépirodalommal, lélektannal, művészetekkel, világos és bonyolult élethelyzetek bemutatásával következetesen mindennap, módszerekben változatosan, szeretetteljesen, sok humorral haladtunk. Konfliktusok ugyan előfordultak, de úgy tekintettük ezt, mint módot a tanulásra. Néhány hallgató, akinek alaptermészete a csendes visszahúzódás volt, kevesebbet és rövid ideig kommunikált. Elértem, hogy mindenki részt vett, válaszolt, gondolkodott, cselekedett, együttműködött annak ellenére, hogy negatív érzelmekkel viseltetett idáig a tanulással szemben. Biztosítottuk egymást a méltóságteljes, békés és aktív együtt tanulásról, egymás tiszteletéről, az eltérő beszéd-, olvasási és számolási ritmus elfogadásáról. Figyeltük a másik ember személyiségét, és gyakoroltuk az elfogadást: mert a figyelem tisztelet. Elértem, hogy mindenki felszólalt, ha rájuk került a sor, nem hagytam, hogy a kérdéseket továbbpasszolják, mert megpróbáltak mindent az első időszakban, hogy ne kelljen számot adni a gondolataikról, illetve a feladatokat ezer módon hárították. Szóban ellenálltak, hivatkoztak fáradtságra, betegségre. Szelíden és dicsérettel, inspirálással, elfogadással, egyéni módszereim keverékével elértem, hogy mind a húsz emberem aktívan részt vett az órákon. Türelemmel voltak egymás iránt. Megértették, hogy a tanulás és megértés ritmusa személyenként eltérő.

A tanfolyam zárása volt a hab a tortán. Minden diákom és magam is, kívül-belül ünnepeltünk, ez látszott a virággal díszített nagy teremben, ahol a falakat a kézzel írt feladatok díszítették, az asztalok ízlésesen megterítve várták a vendégeket. A csodálatos finom punya (cigánykenyér) és változatos, színes sütemények ott sorakoztak, szólt a zeneszó, és a sok ünneplőbe öltözött felnőtt érezte, milyen felemelő érzés az, hogy helytálltak, és megkapták az elismerő oklevelet. Mindenki együtt örült, az udvaron rotyogott az ízletes pörkölt, a levegőben finom illatok terjengtek. Muszáj kimondanom, hogy példaértékű  az az együttműködés, kedvesség, felszabadultság, ami ezt az ünnepet áthatotta.

Végezetül, összegzésül: tanítványaim a hétköznapi életben mindannyian megállják a helyüket, mint családanyák és apák, feleségek és férjek, néhányuknak több unokája is van, többgenerációs családban, nehéz körülmények között élnek. Sajnos gyermek-elhelyezési, bírósági, végrehajtási, gyámügyi, egészségügyi, adóhivatali és egyéb problémáik hátráltatják őket a tanulásban, ezek miatt és a konfliktusok ellenére meggyőződésem, hogy még inkább rászolgálnak az elismerésre. Kérem, legyenek rájuk büszkék. Köszönöm!