Tartalom
· Foldal
· Ajánlj minket!
· Cikkek
· Impresszum

Legújabb szám
·Le a cipőkkel! Elkészült!
·Aranysakál és róka “létük” csúcspontján
·Németh István nyomdokain
·Megújul a szőlőhegyi kápolna
·Önkormányzati hírek
·Huszonöt éve, 1996-ban alakult meg a sakkszakkör
·Hírek a Települési Értéktár tájáról
·Az újrakezdés sokszor a legjobb döntés az életben
·Annus néni 95 éves
·Sakkhírek
·Nyári táborok az általános iskolában - Hasznos ismeretek
·Kalandozó tábor – két turnusban
·Német nyelvi tábor
·Léna virágoskertje és ami mögötte van…
·Egy fiatal fotós Kéthely értékeinek nyomában

Hunyadi utcától a Magyari utcáig
Töredékek

A nagy váltás

1957-ben elhunyt nagypapámat két évvel később Gombás nagyanyám is követte, a szíve és nagyapám hiánya vitte el. Nagymamám élete egyedül maradva sem volt magányos. Húgommal szinte minden nap nála voltunk, nála aludtunk. Iskolásként, mivel akkoriban nem volt iskolánkban napközi otthon, csak tanulószoba, hozzá jártam ebédelni. Amíg nagymama élt, Panni húgom tobzódott, mert dupla karácsonya és húsvétja volt. Én már - nagyfiúként nagy megrázkódtatásként megélve - rádöbbentem a karácsony és húsvéti ajándékok valódi eredetére. Egy vigasz volt számomra, hogy az ünnepek életemből eltűnt rejtélyes csodájával ezután már én szolgálhatok a húgomnak. Így aztán például neki mindig kétszer jött a Mikulás, a Jézuska és a húsvéti nyuszi! A legszebb ünnepet húginak először a karácsony délután Gombás nagymamánál egy általam feldíszített kisebb karácsonyfa, a nagymamám vette, valamint magam csinálta ajándék jelentette. A szenteste a Hunyadi utcában mindkettőnknek egy nagyobb karácsonyfában, alatta egy-egy könyvben, illetve Édesapa faragta babában vagy játékban és valami leírhatatlan, csak ezen az estén érzett, gyertya- és fenyőillattal átitatott meleg hangulatban testesült meg. Életem legszomorúbb karácsonya ’58-ban volt, amikor a szenteste előtti napon kinyitottam a „tilos belenézni” szekrényt és megnéztem az ajándékom, ami Verne Rejtelmes sziget című regénye volt, benne a nekem írt cédulával. Soha olyan kellemetlenül nem éreztem magam, mint azon az estén, hiszen el kellett játszanom a meglepett megajándékozottat. Árulónak éreztem magam.
Nagymama halálát követően úgy döntött a család, hogy a Hunyadi utcai életterét Magyari utcaira váltja. Az új helyen az élet kemény átépítő-bővítő munkával kezdődött, ahol már nemcsak a padló és csempe váltotta fel a földes szobákat, hanem a nagyszobai két ágy végében elhelyezett sezlon helyett, 15 évesen saját heverős külön szobába költözhettem, s addig olvashattam, ameddig nekem tetszett. A kemény, fárasztó munka gyümölcsének éreztem az új helyzetet. Édesapámnak csak egy dolog hiányzott, de nagyon, a szőlő. De erről már írtam.
A fejezethez anyagot keresve, emlékeim között kutatva elővettem a nyolcadik osztály végén, 1960-ban készült tablónkat. Optimistán, mosolyogva tekint le a képről tíz gyönyörű, bimbózó hölgyjelölt és öt „férfipalánta”. Olyan kevesen voltunk, hogy érdemes felidézni őket: a csendes Csuha Marikát, a kisportolt alakú Gerencsér Terit, a törékeny kis Kecskés Margitot, a cserfes Kovács Icát, Kristóf Juliskát, hajdani első, második osztálybéli titkos szerelmemet, a szomorkás szemű Mika Magdit, a mosolygós Molnár Marikát, a csibész Omniczky Krisztát, a mindig visszafogott Sallai Gizit, a megjelenésével mindent betöltő Slezák Évát. No és az öt csibészt: Hajdú Jóskát, Herczeg Lacit, Köröm Pistát, Molnár Lajost és jómagamat. Ez a tizenöt ember, egy maroknyi, szeretetre méltó embercsomó volt, amelyik aztán szétszóródott a világban vagy otthon maradt. Van, aki már csak fentről tekint le ránk, több tanárunkkal együtt.

Gimnazistaként

Az osztályból ketten Omniczky Krisztával egy iskolába, a marcali gimnáziumba kerültünk, bejáró tanulóként. A bejárás hol élvezet, hol nyűg volt számomra. Az ébredést az utolsó pillanatra halasztva, minden reggel hat óra előtt, néha a busszal versenyt futva rohantam a megállóhoz, a Tanácsháza elé. Ekkor már a régi, a teherautó platójára szerelt fabódés, keményüléses „fakaruszt” felváltotta a valamivel korszerűbb, gyakorta borzasztóan hideg, de állandóan zsúfolt „Ikarusz” autóbusz. Miért is mentem ilyen korán? Mert ez a járat (egyébként nem lévén másik) hozta az újlaki osztálytársaimat, bement Somogyszentpálra, hogy felvegye az itt élő gimnazistákat is. Az út sok diákcsínyre adott alkalmat, amelyet egy Balatonkeresztúron élő kalauznő, Irénke néni - teátrális fenyegetések kíséretében - jámbor türelemmel viselt el. Sőt, néha még egy-egy háborgó utassal szemben is megvédett bennünket. A busz már háromnegyed hétkor bent volt Marcaliban. Utunk először az akkor Rákóczi úti négyosztályos gimnáziummal szemben lévő tejivóba vezetett, ahonnan már hajnal óta áradt ki a finom és meleg péksütemény, a tejeskávé és kakaó illata. A nagyon finom italokat ott helyben, előttünk, hatalmas alumínium fazekakban készítették, és abból merítették ki számunkra. (Hej, ha az uniós normatívák akkor is léteztek volna!) Ma is emlékszem az árakra. Egy fél literes söröskorsó kávé 1 forint 50 fillérbe, ugyanennyi kakaó 2 forintba, egy zsemlye vagy kifli 40 fillérbe került. Ha volt elég pénzünk, akkor kakaót ittunk két zsemlével, ha kevesebb, akkor kávét egy zsemlével. A reggeli után még mindig maradt idő az otthon elmaradt leckék „bemásolására”.
A gimnáziumban igen jó barátokra leltem. Lányokra és fiúkra egyaránt. Omniczky Kriszta itt sem tagadta meg önmagát, s akiből lehetett, bohócot csinált. Mindezt olyan szeretettel teli, bájos pofátlansággal tette, hogy nem lehetett hosszan haragudni rá. Jómagam Kriszta kettős áldozata voltam: a pubertáskor változást kiváltó hatására romlott a szemem, azóta szemüveget kell hordanom, ezen kívül először kicsit hullámos lett, majd begöndörödött a hajam. A család emlékezete szerint apámnak volt ilyen frizurája fiatal korában, de a Don-kanyarból már egyenes hajjal tért haza. Kriszta azonnal „Bongyornak” nevezett, ami ettől kezdve becenevem lett. Majd folytatta „lejáratásomat” azzal, hogy egy alkalommal közölte az osztállyal: Édesanyámtól tudja, hogy a szememnek nincs semmi baja, csak divatból hordom a szemüvegem. Mindez nem volt elég, mert még hozzátette, a fejem pedig azért ilyen, mert női fodrász édesanyja minden hétvégén bebodorítja, besüti a hajamat.
A „bejárós” élet nem szakított el a falutól. Ekkor jártam egy rövid ideig az akkor még Bótor Ibi nénihez táncolni, Csobod Lajos bácsi utolsó rendezői próbálkozásain tagja voltam a színjátszó csoportnak is. Egy darab bemutatója nagyon halványan feldereng. Egy kortárs témát feldolgozó vígjáték volt ez, amelyben néhány mondatos szerepem volt. A darab címe nincs meg, de egy tény biztos, elképesztően rossz voltam benne. Az előadás egy vagy két bemutatót ért meg. A másik színjátszó emlékemről az 1964-es kubai válságot megidéző fejezetben már írtam.
Nem olyan régen kezembe került néhány fénykép, amely felidézte korszakbéli mozgalmi múltamat. Ifivezető voltam (Lám a kifejezést a számítógép nem ismeri, el kell vele fogadtatnom!). Egy kis sereglet (egy őrs lehetett) programját szerveztem. A mellékelt, nagyon rossz minőségű kép egy túráról készült. A kéthelyi hegyre vezetett az utunk, ahol egy vízmosás létrehozta félszigetszerű tisztáson építettük ki a búvóhelyünket.

Ebben az időben romhalmaz volt a művelődési ház melletti, a hajdani Hunyadi-kastély épülete, amely később a megalakult termelőszövetkezet irodája lett, s ma külföldi tulajdonú szállodaként tündököl. A művelődési ház felől nézve, az épület bal szárnya teljesen romos állapotban volt, emelete beszakadva, egy gerendán sokáig állt a következő felirat: „Tito a láncos kutya!” A bejárattól jobbra egy tok nélküli ajtó nyílt egy másik terembe. Ezt már használhatóvá lehetett tenni. Ekkor fogalmazódott meg az ötlet, hogy titokban úttörőszobát építünk. Bevallom, nem nagyon emlékszem már arra, hogy honnan lett pénz mészre, cementre és egyéb anyagokra (tégla, homok nem kellett, a romhalmazból bőven tellett), de a lelkes gyerekekre igen. És még valakire, aki nélkül semmi nem ment volna: Tikos Sanyi bácsira, a kőművesre, akit gyerekei rángattak oda. Sanyi bácsi nagy szeretettel és megszállottsággal dolgozott azon, ami végül is megszületett; egy helyre kis úttörőszoba, amelybe Szecsődi Árpád tanár bácsi szerzett bútort, berendezést. Még egy felhúzós, hordozható lemezjátszónk is volt, egy darab 78-as fordulatszámú szovjet gyártmányú lemezzel, rajta valami korabeli tánczenével. Az úttörőszoba csak néhány hónapig működhetett, mert a termelőszövetkezet irodáinak helyet teremtve renoválták az épületet. Bennünket pedig, minden forradalmi hevületű tiltakozásom ellenére, kipateroltak. Nem tudom, az akkori résztvevők közül kinek maradt meg emlékezetében a múltnak ez a megélt (egyesek szerint csak eltörlésre méltó) időszaka. Pedig, ha tetszik, ha nem, megéltük. Mert élni kellett benne. Mi, gyermekek pedig ráadásul csak ezt a lehetőséget ismertük.
A leszakadt mennyezetű terem alsó szintjéből később egy, a művelődési házhoz tartozó klub lett. Ebben kapott helyet a falu első nagyképernyős televíziója. Csobod Lajos bácsi nagyon szellemesen a TIT előadásokat 19-20 óra közé rakta. Aki ezeken részt vett, az közelebbről nézhette a híradó után kezdődő filmet, vagy a műsorok non plusz ultráját, a korcsolya világbajnokságot, s azon belül is a jégtáncot. Ekkor hallhattunk ugyanis olyan „nyugati” tánczenéket, amelyek idehaza csak a Szabad Európán vagy a Rádió Luxemburgon voltak jól-rosszul hallhatók.

„Legény” lettem

Mint középiskolás, ekkoriban váltam a hagyomány értelmezése szerint legénnyé. Hat, hét éves koromban mindig irigykedve néztem a Hunyadi utcai legényeket, akik csoportosan, némelyek még csizmában, kezükben vékony mogyorófa pálcával ütögetve annak szárát, vonultak végig délután az utcán végső céljuk, a Szabó kocsma felé. Ilyenkor elbújtam a szénáspajtánk mögé, utánoztam őket, arról álmodozva, hogy ha nagy leszek, én is így fogok vonulni a barátaimmal. Nálunk nem volt szokás az ország más részeiből ismert, a tizenhat évét betöltött suttyók legénnyé avatása, de ennek valamiféle jelzése mégis megfogható volt még a hatvanas évek elején is.
A kocsmába csak apámmal vagy a nagyapámmal mertem bemenni. A bálban a söntés előtt biztosan kiverték volna a kezemből a poharat, ha abban alkoholt látnak. Azt hiszem, a kocsmáros ki sem szolgált volna. Amikor tizenhat éves elmúltam, egy báli alkalommal, ahova mint gimnazista csak szülői kísérettel mehettem, a táncszünetben a büfé előtt várva a málnámra, egy kéz indult felém, benne egy fél keverttel; „Nesze gyerek, igyál, most már lehet, de be ne rúgj!” Büszke voltam, íme, befogadtak, a tanácsot nem fogadtam meg. Másnap nem emlékeztem rá, s ma sem tudom, hogy az unokabátyámtól vagy valamelyik idősebb, utcabéli legénytől kaptam az italt. A bál utáni, rossz gyomrú reggelen Édesapám kaján mosollyal - mit mosollyal, vigyorral! - tette fel a kérdést: „Lacikám, kérsz egy kis kevertet?” Rossz gyomorral ugyan, de boldogan hittem: most már én is legény vagyok.

Messze Kéthelytől

Négy év elteltével választás elé kerültem. A pécsi főiskolára indultam testnevelés-biológia szakra, de az érettségit megelőző időszakban hosszú időt töltöttem kórházban, testnevelésből felvételiznem kellett volna, legyengülten nem ment volna, így változtatnom kellett, s Szombathelyre, népművelés-könyvtáros szakra adtam be kérelmemet. Ha ez Isten akarata volt, köszönöm neki, mert az egész életemet meghatározó helyre küldött. Hogy miért, erről már korábban írtam. Volt idő, amikor szerettem volna Somogy megyébe kerülni. De egy kaposvári álláskereső megbeszélésen kiderült, nem kellek a vármegyének. Így hát maradtam Vas megyében. Ha ezt is Isten akarta volt, úgy ezt is köszönöm neki. Itthon, Kéthelyen a családunkban közben sok minden változott. Szüleim halálával már nem haza mentem, hanem vendégségbe. Ez pedig már egy más minőség. Egyre kevesebb időt töltöttem Kéthelyen. Csak szüleim, Panni húgom és kisfia, Zolika sírjához járunk haza. No, meg néha a szinte rokonnak számító Rózsi nénihez és Kálmán fia családjához, akiket az Isten éltessen minden régi kéthelyi barátommal, régi és frissen talált ismerősömmel együtt!

Zárszó

Mi, generációnk életben maradottjai, életünk hetedik évtizedének végén járunk. Már gyermekeink, unokáink tablóit nézegetjük. Megöregedtünk. Ennek a hamarosan hét évtizednek egy szakaszát falusi gyermekként nagyszüleinkkel, apáinkkal, anyáinkkal éltük meg. A többit gyermekeinkkel és unokáinkkal. Bennünk három generáció emlékezete él. Kisgyermekként hallgattuk nagyszüleink dalait, meséit, történeteit, láttuk szorgalmukat, még meg tudjuk idézni alakjukat, magatartásukat. Megéltük a háború utáni újraéledést, már emlékeink vannak az ötvenes évekről. 9-10 éves gyermekként, apáinkkal és anyáinkkal féltük meg az 1956-os forradalmat. Majd láttuk őket a „közösbe” beadott földet, a feladott független kisparaszti létet megsiratni, a föld elvesztését kibírni, de láttuk őket kezdetben összeszorított foggal, később fájdalomfelejtető szorgalommal és földszeretettel egyre fejlettebb magyar mezőgazdaságot megteremteni. Igen, minden ellenkező híresztelés ellenére fejlettet, amelyhez a mai katasztrofális helyzet sokáig nem lesz mérhető. Teremtett, mert a paraszt nem tehetett mást, a föld szólította. Aki nem bírta, az inkább elment máshova dolgozni, vagy belehalt, de akkor sem hagyta el a falut. Mi négy évtizedet éltünk meg a rendszerváltás előtt. Sokan elhagytuk a szülőföldet, elmentünk tanulni vagy dolgozni, hogy aztán sokan többé ne térjünk vissza. Ha hazamentünk látogatóba, láttuk kevés, még életben maradott apáink rendszerváltáskori reménykedését, majd mélységes fájdalmát, amikor a szeretett föld kárpótlásából gyönyörűen kimaradtak. Majd elmentek szépen, itt hagyva bennünket, az utánuk következő generációt. A sors rendelése szerint, akarjuk vagy nem akarjuk, mi következünk. De addig is meséljünk a gyermekeinknek, mert a múlt tanulságai nélkül a jelen visszásságai nem érthetők, a jövő pedig nem építhető.

Antal László
(2013. III.szám Ősz)
Nyomtathat verzi

Korbbi cikkek:

Néhány régi cikk
·Vörös Zsolt
(2019. III.szám Ősz)
·Kristóf útja töretlen
(2019. I.szám Tavasz)
·Megújult híd Kéthely határában
(2017. I.szám Tavasz)
·A Kéthely SE hírei
(2015. IV.szám Tél)
·Konyhafelújítás Kéthelyen
(2013. III.szám Ősz)
·1%
(2012. I.szám Tavasz)
·Versenyek és kiemelkedő eredmények a 2008/2009. tanévben (válogatás)
(2009. II.szám Nyár)
·Mesélő természet
(2007. III.szám Ősz)
·Országos kompetenciamérés
(2007. II.szám Nyár)
·Régi karácsonyok Kéthelyen
(2004. IV.szám Tél)




PHP-Nuke alapú weboldal

Az oldalon található termék- és cégelnevezések tulajdonosaik védjegyoltalma alá eshetnek. A hozzászólások, cikkek szerzőik tulajdonai.
Tartalomkezel? rendszer: © 2004 PHP-Nuke. Minden jog fenntartva. A PHP-Nuke szabad szoftver, amelyre a GNU/GPL licensz érvényes.
Oldalkszts: 0.03 msodperc