(V. rész)
Korábban már írtam, hogy 1953-tól a beszolgáltatás terheinek és az adók csökkentésével valamivel könnyebb lett a helyzetünk. Úgy nézett ki van értelme dolgozni. Ezt a rövid, felszabadultnak tűnő korszakot, lehet, hogy csak a messzeség és a gyermekként megélt idő szépíti meg. Minden korty rizling Proust teába mártott madeleine süteményéhez hasonlóan idéz meg újabb és újabb emlékeket.
Baglas, nyári munka a szőlőben. Édesanyám a sorok között sarabol, mi fattyazunk, kötözünk. Gyönyörű napsütés. Már sokat jelezett előre a szőlő és szőlősorok között minden gyümölcsfa. A nap delelőre jár. Gyermekfejjel szívesen abbahagynám. Szólalj már meg déli harangszó! Éhes vagyok! És megszólal végre! S ekkor, pontosan a harangszó végén a pincénk előtti völgyben feltűnik egy fejkosár, majd kibontakozik Antal nagymamám, egyenes derékkal, törékeny, mégis büszkének tűnő alakjával. Majd megterít a nagy diófa hűvösében, a fűben. Mi minden elfért egy ilyen kosárban, s annak milyen súlya lehetett, amelyet agyanyám olyan könnyednek látszó járással és tartással cipelt nemcsak a Baglasba, hanem „Fősőmezőre” vagy a „Melegódalba”. Máig a számban az íze nagyanyám ebédjeinek, s a demizsonból ivott víznek.
Apropó demizson,
mégpedig az ötliteres. Hordtunk, tartottunk benne vizet, de főként bort. Volt idő, rendszerint télen, amikor nagyon utáltam. Ha Édesapa máshol dolgozott, nekem kellett borért mennem. De mindig csak öt literért! Ha apa ment, szintén ennyit engedett meg magának. Mindezt hetente kétszer, néha háromszor. Utáltam, nem értettem. Miértjére csak később, már majdnem felnőtt fejjel jöttem rá. A pincéhez ki kellett menni, télen, nyáron. Ha nem volt konkrétan munka ott, akkor is. Mert annak hangulata, atmoszférája volt. No, és ott voltak a pinceszomszédok, a barátok is, jó beszélgetésre, iszogatásra, tervezgetésre. A hegyen is és a faluban is. Kint a pincében, ha Édesapám tette meg az utat, a bor, a demizson megtöltése után, helyben is fogyott. Ha meg a pinceszomszédok is kint voltak, akkor nem is keveset. A tsz aztán véget vetett a pinceromantikának. Édesapám, valamikor a hetvenes évek elején így vigasztalta magát: „Tudod Lacikám, jobb is, hogy így alakult, mert ha nem így történik, akkor már alkoholista lennék. Mert, ha télen kimentem a hegyre, befűtöttem, feltettem melegedni egy korsó bort. Néztem a gyönyörű tájat, a deres fákat, a szomszéd pincéket. Gyönyörű volt. Elaludt a tűz, de volt még borom, tettem a tűzre, iszogattam, gondolkodtam tovább. Elfogyott a bor, égett a tűz, égő kályhával pedig nem hagyjuk ott a pincét, szívtam hát egy újabb korsóval…Ha meg még a Bajnok, a Szita, meg valamelyik Fáró is kint volt… Hát, azt ne kérdezd meg anyádtól!”
Volt egyszer egy butélia,
amely arra példa, hogy a pince, a közös borozgatás nagyszerű ötletek alkalma és helye volt. A nagyon megroggyant családi archívumunkban mindössze egyetlen megsárgult fotó dokumentálja a kort, amelyről, mint kiderült, a kollektív emlékezet bizony hiányos, töredékes. A falu írott emlékezete sem tesz említést erről a közösségről. Mindez ideig nem találtam dokumentumokat. A képen láthatók pedig már, sajnos nem szólaltathatók meg. Pedig ezek az emberek (a faluban sokakkal együtt) megérdemlik, hogy kiderítsük nevüket. Nos, közös bölcsességgel, ha nem is teljesen, de talán sikerült. Balla Marika nagyon nagy segítséget nyújtott ennek feltárásában, és nagy hálával tartozom neki az emlékek felidézéséért és a történeti előzmények felkutatásáért. Szinte csak az ő kutakodásának eredményeit tudtam felhasználni, mert bárhova fordultam, nemleges választ kaptam, a kor Somogyi Néplapjainak kaposvári áttekintéséhez nem volt időm. De köszönettel tartozom, mint minden alkalommal Nagy Kálmánné Rózsi néninek, Herceg Lacinak, Kelemen Józsefnének, Szabó Gizinek (Takács Józsefné) is a kor megidézéséért. Azzal vigasztalom magam, hogy a szubjektív emlékezet, még ha pontatlan is, melegebbé, emberibbé teszi az emlékeket. Így maradnak tehát a töredékek, de bízom benne, hogy az olvasók között még lesz, aki korrigálja vagy kiegészíti a leírtakat.
Nos, nézzük a képet! Balról jobbra haladva Szita Józsi bácsi, a csoport elnöke, mellette a veje, Kelemen István (Honvéd utcából), aztán Fáró László, majd Édesapám emlékezetes széles mosolyával, a két hölgy kilétét a közös emlékezet sem tudta megőrizni, a sor végén pedig Szita Jani bácsi, aki elegáns, higgadt mosolygós úrként él az emlékezetemben. Később ő lett a Takarékszövetkezet elnöke.
 |
|
|
|
De mit juttatott eszembe, eszünkbe ez az elsárgult fotó?
A Nagy Imre-kormány alatt már lehetőség volt szakcsoportok alakítására. Balla Mária adatot talált arra, hogy Zalaszántó és Vidéke Körzeti Földműves Szövetkezet a gazdák megtermelt borának értékesítésére már 1954-ben szakcsoportot hozott létre és borkimérést nyitottak Ajkán. A forradalom bukása után a Kádár-kormány kénytelen volt (vagy cinikus tervszerűséggel tette?) a mezőgazdaságban is kedvező fordulatot hozó intézkedéseket továbbvinni, illetve újakat hozni.
Valószínű ez adott lehetőséget egy klasszikus értelemben vett termelő és értékesítő csoportosulás, szakcsoport megalakítására, amelyet Édesapámék és barátai az akkori Szabad Földben olvashattak. Nem hittek a sikerében, de megpróbálták. A szakcsoport létrehozása, erre határozottan emlékszem, egy este nálunk történt, a megbeszélésen még részt vett Fáró János bácsi is, bár ő később már nem vett aktívan részt a munkában. (Máig előttem van, ahogy panyókára vetett dolmányában, maga készítette kampós botjával a kezében ballagott haza a hegyről, a temetőn és kertünkön, udvarunkon rövidítve a hazafalé tartó utat.)
Hogy mikor történt? Az idejét emlékeimben helyekhez kötöttem. Semmiképpen nem lehetett 1956 előtt, még a Hunyadi utcai házunkban laktunk, a tsz megalakulása előtt néhány évvel. Feltehetően 1957-ben. A tsz megalakulását követően (nem volt szükség istállóra) költöztünk át a Gombás-házba. Marcalban butéliát nyithatott a csoport, és vásározási jogot is kapott. Mindenki tudta a dolgát, egy időben dolgozták meg a szőlőt. A butélia vezetését senki nem akarta vállalni. Ezt, emlékezetem szerint, sorsolással döntötték el, Édesapám húzta a rövidebbet, ő lett a kocsmáros. Így, a földdel, a szőlővel kapcsolatos munka dandárja, Édesapám bármennyire is próbálta beosztani az idejét, Édesanyámra, Nagyanyámra és néha rám maradt.
Ott voltam vele a helyiség átvételekor. Egy kicsi helyiség volt Marcaliban a Rákóczi úton, a mozi közelében. Középütt zöldre festett kétszárnyas ajtó, két oldalán ablakok fatáblával. Ha kinyitottuk a táblákat, két plakáton a Tanácsköztársaság vörös katonái szólítottak fegyverbe, illetve mutattak ránk, mint sötétben bujkáló ellenforradalmárokra.
Reggelenként, ha apám kinyitott, nyugtatgatta őket: „Jó van fiúk, nyugalom! Csak én vagyok.” Emlékezetem szerint a bolt még utolsó általános iskolai éveim alatt kezdődött, majd 1960 után átvette a tsz, és első- vagy másodéves gimnazista koromban zárt be. Közben a butéliát poharazóvá minősítették át. Édesapám szerint ez azért ment könnyen, mert a helyiség közel volt a rendőrséghez és pénzügyőrséghez, az alkalmazottaknak kellemetlen volt üvegben elhordani munka után az ízletes baglasi rizlinget. Így aztán intézkedés történt…
Jó lenne egyszer pontos dokumentumokat találni erről a korról és a kis csoportról. Biztos vagyok abban, hogy nem látom romantikusnak apám korosztályának nagyon értelmes, képzett parasztjait. Ők voltak azok az utolsó parasztemberek, akik helyett nem kellett gondolkodni. És ezek az emberek hibáikkal, tévedéseikkel, emberségükkel egész életemet, látás- és gondolkodásmódomat máig hatóan meghatározták.
Termelőszövetkezet
Tulajdonképpen a magyar paraszt feje felett már a háború utáni kommunista hatalomváltás óta ott lebegett a kollektivizálás réme. 1951-1958 között változó intenzitással valósult meg a termelőszövetkezetek (tsz) szervezése. Az emberek minden pillanatát megkeserítette a kollektivizálás emlegetése. Az 1953-tól megindult enyhülés, amely az 1956-os forradalom után a mezőgazdaságban még megmaradt, végérvényesen véget ért a beszolgáltatás. Mindez feledtette, háttérbe szorította a félelmet. Az enyhülést még segítette a már korábban tárgyalt „magyar ügy” is.
1958-1961 között indult el a drasztikus tsz-esítés az országban. Szaporodtak a termelőszövetkezet előnyét taglaló írások, rádióműsorok, a totális politika propagandagépezete beindult. Majd jöttek szóbeli hírek a tőlünk távolabb már megkezdődött szervezésről, riasztó történetek a szervezők erőszakos magatartásáról, a forró kályha mellé állított parasztemberek megalázásáról. Majd szétfutott a hír a faluban, itt vannak. Volt, aki azt tette, amit a front alatt, kimenekült a hegyre, bujkált ameddig lehetett, végül is egy vagy két kivételtől eltekintve mindenki beadta a derekát. Valami elképesztő feszült, fojtott hangulat, csend telepedett ezekben a napokban a falura.
Arra a január végi napra 1960-ban, nagyon emlékszem. Mindenki idegesen, magába zárkózottan, fojtott csendben tette a dolgát, idegesen várva a szervezőket. Már nem emlékszem, hányan voltak a konyhában, csak a fojtott hangulatra, ahogy ültek a konyhaasztal körül. Előtte nagy alkuk voltak, ki ír alá a családban. Ha jól emlékszem, nálunk Antal nagyanyám és Édesanyám nevén volt a föld. Így ők ketten írtak alá, Édesapám pedig pártoló tagja lett a termelőszövetkezetnek. A kemény Antal nagymamámat ekkor láttam először és utoljára könnyezni előttünk.
Tetézte mindezt a következő fájdalmas esemény; az állatok nem maradhattak a házaknál, közös istállóba kellett vinni őket. Teheneinktől és nagyon szeretett lovunktól megválni óriási fájdalom volt. Még emlékszem Pajti lovunk szemére, mintha nem értette volna, mi történik vele, amikor befogtuk és fogattal együtt leadtuk, magára hagytuk. Csendesebbek lettek az udvarok. Valami visszavonhatatlanul véget ért. Ezt követően adtuk el Hunyadi utcai házunkat, és költözünk a Gombás-házba, a Magyari utcába.
A tsz indulásának csak első éveit értem meg otthon. Másodéves főiskolás voltam, amikor még nem álltak jól a dolgok. 1964 karácsonyán tudományos diákköri pályázaton nyert pénzemből és az ösztöndíjamból vásárolt ajándékaimon kívül más nem volt a fa alatt. Majd később, a háztáji kiteljesedésével, valamivel jobb lett az élet.
Édesapámat a Baglas elvesztése rázta meg a legjobban. Különösen az, hogy később, állítólag elnöki utasításra, rügy-fakadt állapotban kitépték a gyümölcsfákat, s pincénk ott állt puszta magányában. Nincs jogom bírálni, s már nem is lehet senkit, de a „nagypincéhez” vezető pincesor nyugati oldalának tagosítása barbár dolog volt, s teljesen tönkretette, féloldalassá tette a táj képét, az emberek lelkéről nem beszélve. Sajnálni való, mert csak a Dél-Dunántúlon számtalan példát láthattunk humánus megoldásokra (Hajós, Szekszárd és környéke). Édesapám a Gombás-házba költözésünk után, a kertünkben még próbálkozott négy vágó szőlő telepítésével, de abba már nem költözött be a Baglas lelke. Valahányszor Kéthelyen járunk, fiam már kérdezés nélkül volt pincénk felé fordítja az autót, szó nélkül megáll a hajdan volt telek előtt, mert tudja, amíg élek, visszahúznak az emlékek.
Emlékeim helye (Ez maradt a pincénkből és a nyugati oldalból)
|
Nyomtatható verzió