(A idei I. számban kezdődött sorozat IV. része)
1956
Gombás nagyapám 1957-es halálától lépjünk egy kicsit vissza 1956-ba, annak őszi eseményéhez, amely már annyi névadáson esett át; volt ellenforradalom, népfelkelés, forradalom, forradalom és szabadságharc. Számomra maradjon meg forradalom néven, mert nekünk ugyan ellenforradalomként kellett emlegetnünk, de szüleim generációja ezt legfeljebb „szükségből” mondta ki, egymás közt pedig úgy beszélt róla, mint 1956-ban. Emlékeim szerint abban a pár, szabadságillatú, lyukas zászlós, Kossuth-címeres őszi napban néhányan egymásnak estek, majd megbékéltek, hála a békét teremtő öregeknek. Mi gyerekek nem nagyon láttuk őket látványosan, tömegesen részt venni bármiben is. Ősszel a parasztnak más volt a dolga. Ott volt az újbor, az őszi betakarítás. Mindezt bűn lett volna elhanyagolni.
Október 26-án este Édesapámmal én is részt vettem a tüntetésen, amelyen az emberek fáradtan, kimosakodva összejöttek a hősök emlékművénél, elénekelték a Himnuszt, imádkoztak. Valaki felvetette, vonuljunk Marcaliba, de elfogadható indok hiányában majdnem mindenki hazaindult, mondván holnap vár a munka, korán kell kelni. A hevesebbek leverték a Tanácsháza faláról a szégyen- és dicsőségtáblát, mi otthon tudtuk meg a Mészégető Imre bácsival történteket. Valószínű, ezen az estén, éjszakán esett meg az a „vita”, amely Édesapám és egy távoli rokon fiatalember között zajlott (nevét fedje homály). Lefeküdni készülődtünk, meghallva a valahova vonuló kis csoport kiabálását kirohant, a köztük lévő ifjú kezéből kikapta a feltételezhetően katonáktól szerzett puskát, egy reccsenést hallottunk, majd „De Jóska bátyám!” kiáltást. Ezt követően Édesapám hangját: „Nem mész te sehová! Azonnal menj haza, aludd ki magad, holnap segíteni kell özvegy anyádnak!” Mindezt félve figyeltük az ablakon keresztül. Édesanyám sírt, nagyanyám ült a sparhelt mellett, és csendben imádkozott.
Tanítási szünet lehetett, mert valamelyik barátommal (talán Gellén Pityuval?) ott voltunk azon az eseményen, amelyen Tüske Sanyi bácsit a forradalmi tanács elnökévé választották. Ültünk a tanácsháza udvarának kőkerítésén, láttuk a megrettent Németh Istvánt, s a bölcsen beszélő, nyugalmat teremtő Matolcsi gyógyszerész urat. Féltem…
Egy szovjet alakulat bejövetelére én is emlékszem. A Marcali felől érkező konvoj megállt előttünk, a vezető harckocsiról leugrott egy tiszt, oldalán fatokban hatalmas pisztollyal. Borzasztóan megijedtünk, és gyerekkori barátaimmal, akikkel az udvaron játszottunk, futni kezdtünk a kert felé. A szakállas parancsnok, aki Édesanyám állítása szerint grúz volt, és nagyon szép, jóvágású ember, látva futásunkat, nagyot nevetett, majd bement Bölcs Lajos bácsi műhelyébe. Állítólag azt hitte, hogy bolt, cigarettát akart venni. (Édesapa tréfálkozva mondta, ha ez a téma előkerült: „Anyádnak minden szakállas szovjet katona csak grúz lehet, mert születésed után egy ilyen nemzetiségű orvos valóban többször megnézett téged. Ezért aztán minden grúz szép és jóvágású.”)
Valamikor november első heteiben, a tragikus végidőkben, egy éjszaka Mika Mariska néném házában és nálunk aludtak unokabátyám valahonnan hirtelen megjelent - szétszóródni, haza menni, egy rövid időre eltűnni akaró - keszthelyi akadémista barátaival. Gyermekfejjel ezt nagyon izgalmasnak találtam. Hallgattam, ahogy Édesapám csendben magyarázza, mit tegyenek kora reggel; ne együtt induljanak haza és más-más irányban menjenek ki a faluból. Majd összeszedett tőlük néhány fegyvert, és egy sátorlapba bugyolálva azokat eltűnt az éjszakában. Soha sem mondta meg, hova vitte és mit csinált velük. Az én Kéthelyem forradalma így él emlékeimben.
Aztán az emberek tették, amire nevelték őket: a mindennapi kenyeret Ti adjátok! A bukást fájdalommal, csendes fogcsikorgatással fogadták, de dolgoztak, 1956-ról csak zárt körben beszéltek, vagy inkább hallgattak. Csak ifjú fejjel jöttem rá, hogy ami velem egy vagy két évvel később történt, azt még a mélyben élő forradalom hamu alá takart parazsa okozta. Virág István tanár bácsi, aki 1956 októberének egyik napján kitűzött Kossuth-címerrel érkezett az iskolába, és akitől az első, kis festett műanyag kitűzőmet kaptam, hatodik vagy hetedik osztályos koromban felkészített az évenként megrendezett iskolai szavalóversenyre. Két vagy három este még hozzánk is eljött, ahol Édesapával közösen, kellemes poharazgatás közben egyre nagyobb hevülettel értelmezték a számomra kiválasztott verset, Kozma Andor A kárthágói harangok című gyönyörű és megrázó költeményét. Néhány sort had idézzek belőle:
"S a dicső Kárthágó, mondja a professzor,
Végső viadalra keseredett ekkor.
Ezer éves multját üti vala arcul,
Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul,
maga dölyfös Róma egyedül ha támad,
Nem győz hős haragján Kárthágó hadának.
Barbár Masszinissza, gaz numíd szövetség,
Ez pecsételé meg Kárthágó elestét.”
Így bizonyára érthető, hogy díjam és nagy sikerem ellenére (főként a rokonok körében) kétely van bennem, hogy gyerekfejjel sokat érthettem belőle. Ennek ellenére lássuk be, hogy egy vagy két évvel a forradalom után ez a választás igencsak bátor tett volt Virág tanár bácsitól.
A kultúrház - előadások
A történelmi dokumentumok szerint 1956-ban készült el a falu új Kultúrháza. Azt hiszem, ezt az egész falu őszinte örömmel ünnepelte. Az építkezés kezdetén nagyon sokan kétkezi vagy fogatos munkával vettek részt a helyén lévő épület lebontásában, téglapucolásban, az építésben. E közös munkákról nekem a jóízű kalákák és nem a kényszerű kommunista szombatok hangulata maradt meg. Egy fogatos munka, amelyen sokak mellett szüleimmel együtt vettem részt, nagyon élénken él bennem.
A ház elkészülte óriási változást jelentett a faluban. Megélénkült kulturális életre emlékszem. Életem első hivatásos színházi előadásinak egyikét is itt láttam. A kaposvári Csiky Gergely Színház tájolt Lehár: A mosoly országa című operettjével. A kultúrház színpadához alkalmazott, egyszerűsített változat ellenére is varázslatos világot teremtett nekem.
De nagy eseménynek számítottak a faluban a mi színjátszóink próbái és előadása is. A Kovács Lajos és Matolcsi István bácsiék rendezte darabokban szinte mindenki közreműködött. Tanáraink, Kiss Zoltán, Tóth Imre bácsi, rajzolni, festeni, zenélni tudó tanárok, kívülállók ott voltak a próbákon, készítették a díszleteket, a kölcsönzőből, a kaposvári színháztól be nem szerezhető jelmezeket. Szecsődi Árpád olyan fény- és hangeffektusokat, dörgést, villámlást tudott kísérletező szellemével előállítani, hogy a profi színházak is megirigyelhették volna. Ki ne emlékezne arra, milyen derűs perceket okozott a plébános úr (bocsássa meg nekem, hogy nem emlékszem a nevére), amikor a parókia királyi trónnak alkalmas díszes karszékét hozta át titokban úgy, hogy az esperes úr meg ne tudja.
Nézem a fényképeket, Árvai Imre, Balázs Imre, Balázs József, Dörnyei Irén, Fridli János, Horváth Erzsi, Kovács István, Kovács Manci, Magyar Margit, Mika Marika, Tikos Sándor, Viant János derűs arcát, akik abban az időben nekem mind bácsiknak és néniknek számítottak. (Remélem, megbocsátanak a kimaradt élők, és a már fentről letekintők!) Látom mozdulataikat, hallom hangjukat, kacajukat, vicceiket, összekacsintásaikat. Istenem! Az általuk teremtett derűs légkör mennyire elkelne már!
Nincs fényképem róla, de látom magam előtt a teltházas nagytermet, a várakozó nézőket a János vitéz bemutatójára. Ebben Édesapám a francia királyt játszotta. Derűs, de a rendezőnek bizonyára inkább infarktust okozó pillanatokra emlékszem az egyik előadáson. A beöltözés, smink és előkészület közben a megszokottnál kicsivel több bor fogyott a férfiak öltözőjében. Édesapámnak ilyenkor nehezen, inkább dadogósan ment a beszéd még a színpadon is. Egyre több lett a szavakat kereső „ö,ö”. Egyes tanúk szerint a francia király belépőjénél Édesanyám, aki a nézőtéren ült, meglátva apámat megrémült, és választ nem várva, jól hallhatóan megkérdezte: „Jézusmáriám, Jóska, te be vagy rúgva?” Abban a jelenetben pedig, amelyben a francia király a törökök elől a trónszék alá menekül, az én francia király édesapámnak sikerült úgy beütnie a keretbe az orrát, hogy az felrepedt, amelyet később imigyen kommentált: „Az volt a baj, hogy a trónszék alacsony, az orrom meg nagy.” Az előadás, a súgó és a rendező áldásos munkájának köszönhetően azért egészen jól lement.
A drága élő és már eltávozott emberek talán megbocsátják nekem árulkodásomat, de hasonló esetnek jómagam, mint szereplő voltam tanúja a Gül Baba egyik bemutatóján. Akkor ott, a Zülfikár főeunuchot játszó Tikos Sanyi bácsi igényelt segítséget. A súgónak a díszletek mögött állandóan kísérnie kellett, hogy a fülébe súghassa a szöveget. A rossz nyelvek szerint az egyik fülével rosszabbul hallott, de most mindezt felejtette, és nem mindig úgy fordult, ahogy azt a próbákon beállították. A háttérben, a belépésre várakozók hasukat fogták a nevetéstől. Korosztályomból bizonyára többen tudnának mesélni más darabokról is, amelyeket nemcsak az emlékezet őriz, hanem néhány fénykép is. Így pl. a ’48-49-es forradalom és szabadságharc szellemét megidéző Szép Juhásznéról.
Később, már középiskolás koromban, Kovács Lajos bácsi két próbálkozásában is részt vettem. A megvalósult darab címére, bemutatásának idejére nem emlékszem, de az elmaradtra igen. Az abban az időben kibontakozott, majd a rendszerváltás áldozatává lett budapesti Egyetemi Színpad összeállítását, egy angol abszurdot szeretett volna színpadra vinni. (Ezzel a darabbal az Egyetemi Színpad Kéthelyen is bemutatkozott, amelyben az akkor indult Benkó Dixiland is közreműködött. A tervezett darabra toborzott társulatban már csak fiatalok képviseltették magukat. Egy félelmekkel teli próba megmaradt bennem. 1964-et írtunk, ősz volt, tetőzött a karibi válság. A sajtó a világháború kitörésének eshetőségéről beszélt. Sokhelyütt a kollégiumokból hazaküldték a diákokat. A besorozott fiúkat behívták. A próbán csak a középiskolás korosztály és a nagyobb lányok jelentek meg. A lányok, kiknek behívták az udvarlóját, sírtak. A próba elmaradt, úgy emlékszem az előadás is dugába dőlt. Hál’ Isten, a háború is.
 |
|
|
|
 |
|
|
|
Téli esték, ádvent, karácsony
Nem szerettem a novembert, istenigazából nem szerettem a telet sem, de imádtam a téli estéket, a téli asszonyi összejöveteleket: a tollfosztókat, a diópucoló kalákákat. Ezek az esték a férfiak szabadságát is jelentették; pinceszert, kocsmai borozgatást. Az estéken jó volt hallgatni az asszonyok beszélgetését, pletykáit, dalolásukat. Néha csendben meghallgatták a Szabad Európa Rádió híreit, röviden megbeszélték azokat. Ha a férfiak is megjelentek, főként az öregek első világháborús katonatörténetekkel, zsiványtörténetekkel traktáltak bennünket. Szíva János bácsi zsiványlyuk történetét legalább tucatszor hallgattam nagy élvezettel. Különösképpen a kalákák utolsó összejöveteleit szerettem, mert ezeken már csak jelképes volt a munka, előkerült a bor, a sütemény, gyakorta sültek is, dallal, néha tánccal zárult az est, hiszen erre már néhány férfi is megérkezett.
Ádvent elején már készültünk a betlehemes játékra. Herceg Laci szerint a csoportot Dákai Tibi, Pandur Imre és mi ketten alkottuk. Én az angyal szerepét kaptam, pedig mindig valamelyik pásztor szerettem volna lenni, de a csoport demokratikus döntését el kellett fogadnom. A próbák főként nálunk voltak. Szép elemes, világítós betlehemünk volt, nagyon féltettük. A Hunyadi utca volt a területünk, azt nem léphette át másik csoport. De egyszer aztán megtörtént a baj. A fránya hamvadiak bejöttek a felségterületünkre, s ádvent kenetteljes hangulatát egy kiadós lökdösődéssel, verekedéssel törtük meg. A kemény harcban nem tudtuk megvédeni a betlehemünket. Eltörött, elromlott a gyönyörűséges világítása. Emlékezetem szerint a drámai eseményen személyi sérülés szerencsére nem történt.
A szentesték hangulatát nem lehet felejteni. Már a karácsonyi készülődés is izgalmas volt. Gombás nagymamám krémesei, süteményei a csodával voltak határosak, de hiába készültek el korábban, azokból csak az ünnep szentestétől lehetett enni. A család bensőséges ünnepét színesítették este a falun ostorcsattogtatással, kolompolással, tülköléssel végigvonuló pásztorok. Minden karácsony estén eszembe jutott, s ma is nagyon hiányzik.
Éjféli misére csak felső tagozatos koromban mentem. Kisebb korunkban délelőtti kismisén ámulva néztük a sok fenyőfát és a kiállított gyönyörű betlehemet. A templomnak is más lett az illata. Az éjféli misére járás már azt jelentette, nagyfiúnak számítok. Az volt ám igazán élmény, amikor néha felmehettem a kórusba! Kiskoromban a legszívesebben a „Fel nagy örömre, ma született,” kezdetű gyönyörű szenténeket kedveltem. Éneklését, de meghallgatását sem tudtam és ma sem tudom meghatódás, így öregen pedig már könnyek nélkül megúszni.
Máté passió
A Húsvét ünnepére várakozásnak nálunk része volt Édesapám passióra készülése. A játékban túlnyomó többségben a színjátszók vettek részt. A felkészülés a nagyböjtben folyt a parókián, majd a templom kórusán, nagyon vidám légkörben. Édesapám – tenor lévén - az evangélistát énekelte. A Szent Máté evangéliumának bemutatása egész életre ható élmény volt számomra. Nagypénteken nagy várakozással ültünk a templomban. Összeszorult a torkom, ha meghallottam az evangélistát: „A mi urunk Jézus Krisztus kínszenvedése, / Szent Máté evangélistának írása szerint” Utoljára a Galga-vidéki bagiaktól hallottam a régi, szívet-lelket melengető előadásban.
Krisztus koporsója
A ministránsokat esperes úr osztotta be órás váltásokkal a koporsó „őrzésére”. A kinyitott mellékoltár sírjában fekvő Krisztus előtt leterített bordó szőnyegre a szokásnak megfelelően a hívők pénzt szórtak. A szobor őrzőinek ez előtt állva, néha letérdelve kellett imádkozni. A pozícióváltást néma jelekkel (pl. finom térdhajlítás, szisszenés) illett jelezni, hogy az egyszerre menjen. Én, a már korábban is emlegetett drága jó Herceg Laci barátommal voltam párban, aki itt sem tagadta meg önmagát, avval igyekezett múlatni az időt, hogy belőlem bohócot csinált. Laci térdet hajlít, én letérdelek, ő állva marad, némán fuldokolva röhög. Felállok. Ismétlés, most együtt térdelünk. Hirtelen feláll, mennék utána, ám a hosszú ing beakad a cipőmbe és én arccal bezuhanok a csörgő pénzek közé. A gyóntatószék ajtaja kicsapódik, kilép belőle Sélley esperes úr, és jól lehord bennünket. Herceg Laci pedig, nevetését elfojtva, ártatlan képpel néz maga elé és imádkozik…
|
Nyomtatható verzió