Tartalom
· Foldal
· Ajánlj minket!
· Cikkek
· Impresszum

Legújabb szám
·Le a cipőkkel! Elkészült!
·Aranysakál és róka “létük” csúcspontján
·Németh István nyomdokain
·Megújul a szőlőhegyi kápolna
·Önkormányzati hírek
·Huszonöt éve, 1996-ban alakult meg a sakkszakkör
·Hírek a Települési Értéktár tájáról
·Az újrakezdés sokszor a legjobb döntés az életben
·Annus néni 95 éves
·Sakkhírek
·Nyári táborok az általános iskolában - Hasznos ismeretek
·Kalandozó tábor – két turnusban
·Német nyelvi tábor
·Léna virágoskertje és ami mögötte van…
·Egy fiatal fotós Kéthely értékeinek nyomában

Töredékek (Antal László kéthelyi emlékeiből)

II. rész

Hunyadi utcától a Magyari utcáig

Fújnak a fellegek Somogy megye felől
sokat gondolkoztam a soraim felől.

Sokat gondolkoztam még annak előtte
felségednél sorsom el vagyon rendelve.

Sokat gondolkoztam a régi atyákról
e világon való sok bujdosásinkról.

(Népdal)

Jandrics Pista bácsi a következő sorokkal fejezte be Kéthely a második világháború befejező időszakában című könyvét: „Kéthely lakossága mindezek ellenére magára talált, életösztönétől vezérelve megkezdte a maga szorgalmas életét.”

Ha, mi negyvenhatosok, ennek az életösztön vezérelte magára találásnak a gyümölcsei eljátszanánk a „Hanyas vagy?..." játékot, vajon milyen kérdéseket és válaszokat adhatnánk egymásnak? A mi apáink a háborúban szerencsével élve maradt férfiak, anyáink, nagyszüleink pedig azok, akik a Jandrics Pista bácsi által leírt megpróbáltatásokat, félelmeket itthon élték át. A háború utolsó hónapjaiban, 1945. március 30. után fogant első generáció vagyunk. De számba vette már valaki, hogy hányan nem születhettek meg? Jómagam egy szerencsés apát mondhatok magaménak, aki csak a doni áttörést követő visszavonulás után sebesült meg valahol Husztnál, majd Budapesten kezelték, ahol titkon elhagyta a később lebombázott Margit kórházat, hazatért és katonaszökevényként élte át az utolsó hónapokat.

A 66 évet közülünk többen otthon élték meg, mások, mint én is, elhagytuk a falut. Volt, aki végleg visszatért, mások csak látogatóba. Mindenki őriz valamit a múltjából, gyermekkorából, a Kéthelyen megélt életéből. A háborút megszenvedett szüleink védőszárnyai alatt, életünk része volt a rákosi korszak, 1956 falun megélt forradalma, a Kádár-korszak a tsz szervezéssel és a „kollektív” élettel. A rendszerváltást követő idő és a jelen már nem együttes élményünk.

Írásom nem tudományos alapossággal megírt história, csak egy öregedő ember pontos-pontatlan emlékezése. Mindaz, amit elmesélek, lehet, hogy csak részben kapcsolódik a megírt történelemhez, mások emlékezetében másként él, ám legyen, vállalom a tévedés és melléfogás jogát, és ezért legott bocsánatot kérek.

Szülők és nagyszülők

Itt születtem, az akkori közösségbe, családom körébe, a Hunyadi utca 47-be. Két család nevelt. Édesapám, édesanyám, apai nagyanyám a Hunyadi utcában, Gombás nagyanyám és nagyapám pedig a Magyari utcában. Szüleim házassága sem volt átlagos és megszokott, hiszen apám parasztgyerek létére iparoslányt vett feleségül. Sok időt töltöttem el a Gombás- házban. Kéthely létezésem egyetlen elképzelhető tere volt, 12-14 éves koromig eszembe sem jutott elhagyni ezt az éltető közösséget. Középiskola-választásom meghatározó szempontja a „minél közelebb” volt. A marcali gimnáziumban eltöltött csodálatos négy év után a továbbtanulás nem volt vitatéma a családomban. Miért nem? Gyakorta visszatér egy többször megismétlődő kép: Édesapám kora reggel kiállt a konyhaajtóba, kinézett, nyújtózott egy nagyot, s egy népszínmű egyik mondatát idézte: „Jaj, anyám, én nem ilyen lovat akartam!”, majd hozzátette: „Lacikám, soha ne légy paraszt!” Szavait igazán csak jóval később értettem meg. Apai nagyapám, aki a család vagyoni helyzetét meghaladó életet élt, korán elhunyt, magára hagyva nagyanyámat egy tizenéves fiúval, apámmal és pár évvel idősebb nővérével. A kor szokásrendjének megfelelően a gazdaság főként édesapámra maradt, pedig szeretett volna tovább tanulni. Nagyanyám, a „Mama” nagyon fiatalon lett özvegy. Ekkor feketébe öltözött, végérvényesen, egész életére. Soha nem láttam másban, csak feketében, bekötött fejjel. Kendő nélkül mindössze egy alkalommal, azt is úgy, hogy meglestem. Volt idő, hogy egy szobában aludtam vele. Azt hitte elaludtam, a mécses fényénél lefekvés előtt kibontotta haját és megfésülködött. Ekkor láttam meg, hogy hullámos haja volt. Ezt Zsófi lányom megörökölte tőle.

14 éves koromig a Hunyadi utcában éltünk, amely igazán nem is volt szülőházam, mert szüleim elbeszélése szerint a baglasi pincénkben szült Édesanyám. Lehet, hogy ezért van máig is nosztalgiám a Baglas iránt, s tér vissza szüntelenül álmomban pincénk, előtte a diófákkal és gyümölcsössel, mögötte több „vágó” szőlővel, gyönyörű környezetével. Nagyon élénken emlékszem a pincesorra, főként a közvetlen szomszédokra. Kelemen János bácsiék házára, a mély, kétvödrös kúttal, a másik oldalon pedig Szíváék majorságára, gyönyörű kertjére, piros bélű körtéjére, amelyből mindig kaptam, és almafáira, amelyek elhagyatottságukban még ma is teremnek. A szemben lévő dombon pedig a még ma is látható hajdani felújított Bajnok-pince, a Szita- és mögöttük a Fáró-pince. A mi sorunkon lévő többi pince a téesz megalakulását követően még tartotta magát a táblásítás után, de mint látjuk, később az enyészeté lett. Így tűnt el a miénkkel együtt a Szabó-pince is. Mindig azon gondolkodtam, milyen is lehetne ma ez a táj, ha azt tette volna az akkori vezetés, beleértve Mika Jóska agronómus unokabátyámat is, amit Dél-Dunántúl szőlővidékeinek több faluja. Érintetlenül hagyta a pincesorokat, amelyek mára idegenforgalmi látványossággá váltak, ugyanakkor hajdan visszaadtak valami keveset abból az érzésből, amelyet a „független magyar kisparaszti lét” illúziójának hívhatnánk. Édesapám próbálkozott a Gombás-ház kertjében a telepítéssel, de az már a régi hangulatot nem tudta visszaidézni.

A Hunyadi utcai házunk tipikus kisparaszt porta volt: kicsi, háromosztatú ház, „fődes” konyhával és két, „első és háttusó” szobával. A házhoz közvetlenül kapcsolódó kamra és istálló, benne két tehénnel, 54-től egy lóval, baromfi ól, egy mindenféle javításra alkalmas fészer, majd „favágító”, udvari WC és egy, a házhoz viszonyítva nagy, cseréptetős pajta, szalmakazal, valamint emlékeimben szépnek és gazdagnak tűnő gyümölcsös és négy vágó szőlő. Udvarunkon egy ideig állt még egy kemence, amelyet minden héten, ha jól emlékszem csütörtökön, kenyérsütésre fűtött be Antal nagyanyám és édesanyám. Az itt sütött nagy, kerek kenyérnek az illata és íze felejthetetlen, máig az orromban és a számban érzem.
Emlékeim szerint az utcában több zsúptetős ház is volt. Az ötvenes években gyakorta szólt a sziréna és félrevert harang. Szaladt az utca és a falu népe segíteni a lehetetlent, a szalmatetős házat eloltani. Gyermekkorom legfélelmetesebb élménye volt, amikor a szomszéd Simonék háza a tűz martalékává lett.

Közvetlen szomszédunk, édesapám nővére és férje a szíjgyártó Mika János bátyámék, mellettük Németi ángyikám lakott két gyermekével Bözsivel és Lacival. Náluk lakott albérletben egy fiatal tanító néni. Nevére, sajnos nem emlékszem. Ő mutatta meg az első osztályos olvasókönyvet, a benne lévő rajzokkal, és tanította meg nekem az „Egy kis malac röff, röff, röff …”dalt. Tőlünk balra laktak Simon Gyuri bácsiék, mellettük pedig Balázs Imre bátyámék. Később költözött a Vár utcából második szomszédnak a szobafestő és mázoló Gellén család, gyermekeikkel, Rózsival és Pistával. Pityu nagyon hamar barátom lett, mint idősebb, ő volt a vezér, irányított, kicsi húgom, Anna pedig Rózsinak volt a kedvence, aki szinte dadája lett. Húgom rajongott érte. Rózsi esküvőjén, amikor a násznép a templomba indult, és a menet a házunk előtt vonult el, az alig kétéves húgom látva ezt, félmeztelenül kiszakította magát nagyanyám kezei közül, kirohant, megfogta Rózsi kezét és a vendégsereg nagy derültségére el akarta kísérni a templomba.

A szemben lévő soron Guth Laci bácsi, Gombás nagyapám jó barátja lakott, mellette Bölcs Lajos bácsi háza és cipészüzlete volt, tovább északra haladva Simonék, Dománék laktak. Sok gyerekre emlékszem. Kicsikre és nagyokra. Huszár Zoli, aki özvegy édesanyjával élt, valamint Bölcs Pityu az öregebb fiúk közé tartoztak. Szájtátva hallgattuk meséiket, történeteiket. Huszáréknál sok időt is töltöttem, Zoli fantáziadús harcos képeket rajzolt és mesélt nekem. Az utcasoron pedig a kisebb fiúk és a lányok gyülekeztek (Dobos gyerekek, Simon Mariska, szemben Dománék lányai, jómagam). Sokat játszottunk esténként. Árokcicázás, a Repül a, repül a… játék maradt meg emlékezetemben. Nagyon boldog perceink voltak.
A Hunyadi utcában lakott Viant keresztanyám és keresztapám két gyermekével, Jutkával és Gyurival. Keresztapám bognár volt. Amikor eljött a tavasz, keresztapám csinált nekünk facsigákat. Kicsiket és nagyokat. Gyurinak egy nagy, „bömbös” csigát is esztergált. Az ilyen míves játék ritkaságszámba ment, a gyerekek általában maguk faragták ezeket. 1954-ben, Anna húgom születésekor, a Fagyosszentek idején nagyon magas volt a víz szintje. Elképzelhetetlen mennyiségű halat lehetett fogni a berekben, a mocsaras részeken is. Soha életemben annyi halat nem ettem. A gyermekágyas édesanyámnak keresztanyám a finom rántott hal mellett nagyon ízletes süteményeket hozott paszitába. A nálamnál fiatalabb Gyuri barátom, aki látva a sok paszitát így szólt: „Húú! Mennyi finomság! Most aztán jó bezabálunk!”
Keresztanyámat mindig meg kellett látogatnom, mert mindig érdeklődött felőlem. Ha hazajöttem vizsgaidőszakokban, édesanyám már második mondatával figyelmeztetett: keresztanyádat keresd meg! Legnagyobb sajnálatomra utoljára akkor jártam nála, amikor a menyasszonyomat bemutattam neki. Tudom, hogy él, remélem, még találkozunk.

Télen a „cigányutca” (ma Honvéd utca) lejtőjén szánkóztunk vagy csúsztunk le szöges bakancsban „korrogtatva”a csúszós, fagyos havon. Az idősebb fiúk megtanítottak bennünket fatalpat készíteni, amelyekkel az utca végén, ha a mocsaras rét vize befagyott, csúszkáltunk egy hosszabb, szöges végű bottal hajtva előre magunkat. Többször beszakadt a jég alattam, ilyenkor vizesen, jól átfagyva értem haza. Drága jó Antal nagymamám megrovó tekintettel öltöztetett át, és minden mérgét „Azért ez már bosszantó, te gyerek!” mondattal töltötte ki. Ha nagyon mérges volt, ez volt a legnagyobb dühkitörése.

A Magyari utcában, ha Gombás nagyszüleimnél töltöttem az időt, ott is voltak barátaim. Közvetlen szomszédságunkban Balázs Nándi, mellettük Fekete Pista, Balázs Gizi, majd később öccse Józsi. Szemben a Nagy (Dékán) testvérek. Gombás nagyapám cipész műhelyének élete a felejthetetlen élmények sora számomra. Még ma is az orromban van a műhely jellegzetes csiriz és szurok szaga. Sokáig feketén dolgozott. Tudnivaló, hogy nagyapám, mint minden suszter Magyarországon, szociáldemokrata volt. Megélte pártja lerombolását és beolvadását a Rákosi Mátyás vezette MDP-ba. No és a Cipész KTSZ létrehozását, amelybe neki, mint hű szociáldemokratának példamutatóan az elsők között kellett belépnie. Miután értékes szerszámait, varrógépét már bevitte, mint belső ellenséget jelentő szociáldemokratát kirúgták a KTSZ-ből.

Szerettem nagyapám műhelyét. Az emberek megvárták cipőjük javítását, s közben beszélgettek, csendben, hogy ne hallja senki, nagyokat politizáltak. Különösen a lámpafényes estéket szerettem, mert nagyapámék nem vezettették be a villanyt. Miért? Nem tudom. Édesanyám szerint keményfejűségből. Nagyapám tanított meg táncolni, húga, Matild néném pedig énekelni. Nagyapám felállt a háromlábú suszterszékből, levette bőrkötényét, és azt mondta: „Gyere gyerek, táncolunk!” Fogai között fütyölve kísérte a táncot. Nem nagyon szerettem, de nem mertem tiltakozni. Később nagyon hálás voltam neki, mert a műhely volt az én tánciskolám. Sok dalt tanultam tőle és Matild nénémtől, köztük a legkedvesebbeket ma már én éneklem Marci unokámnak: „Bojtár volt a nagyapám, bojtár vagyok én is…", vagy a „Három szabó legények mek, mek, mek...” Egy itt töltött nagyon szép karácsony estére emlékszem: A legnagyobb szegénység és hiány idején édesapám faragta hintalovat kaptam, nagyanyám főzte és csomagolta szaloncukor lógott a fán. Matild néném pedig, mint mindig szép dalokat énekelt.

Batháry doktor bácsi

A gyermekkor nem múlt el betegségek, balesetek és orvos, így Batháry doktor bácsi nélkül. Nekem megadatott vele a gyakori találkozás, hiszen nénikém náluk dolgozott házvezetőnőként (ma ezt ismét úgy mondják, hogy „cseléd”). Doktor bácsitól, a többi gyerektől eltérően, én nem féltem. Még mindig érzem hűvös kezeit, ahogy hozzám ért vizsgálat közben. Gyakran gondoltam rá, hogy milyen jó lenne megsimogatni a kopasz fejét! Matild nénémtől mindig megüzente, hogy ne felejtsek elmenni hozzá Luca napján vagy aprószentekkor (ilyenkor őt is meg kellett korbácsolnom, annak ellenére, hogy férfi volt). Karácsony előtt néhány alkalommal engem is bevettek az idősebbek a betlehemes csoportba, és angyal lehettem. Matild néném ekkor is hozta az üzenetet, hogy náluk is várnak bennünket. Ha húsvétkor elmentem meglocsolni nénikémet, doktor bácsi mindig megmutatta nekem, mekkorára nőtt a karácsonykor elültetett búzája. Ilyenkor mindig a bácskai élményeit emlegette.

Folytatjuk a következő számban.

(2012. II.szám Nyár)
Nyomtathat verzi

Korbbi cikkek:

Néhány régi cikk
·300 éves az iskolai oktatás Kéthelyen
(2020. II.szám Nyár)
·Mérlegen 2018
(2018. IV.szám Tél)
·Ehető élmények a művelődési házban
(2017. II.szám Nyár)
·Trianoni emlékmű Kéthelyen
(2015. II.szám Nyár)
·Tóth István tanító életútja
(2013. I.szám Tavasz)
·Horgász leszek
(2011. IV.szám Tél)
·Láma a Baglas hegyen
(2010. III.szám Ősz)
·Készül a karácsonyi mézeskalács
(2008. IV.szám Tél)
·Boszorkánybál a művelődési házban
(2006. I.szám Tavasz)
·Erős kezekkel, de szépen
(Módosul az iskolai házirend)
(2004. IV.szám Tél)




PHP-Nuke alapú weboldal

Az oldalon található termék- és cégelnevezések tulajdonosaik védjegyoltalma alá eshetnek. A hozzászólások, cikkek szerzőik tulajdonai.
Tartalomkezel? rendszer: © 2004 PHP-Nuke. Minden jog fenntartva. A PHP-Nuke szabad szoftver, amelyre a GNU/GPL licensz érvényes.
Oldalkszts: 0.06 msodperc