2. rész
Dr. Káplár Lajos kéthelyi nyugdíjas, gyémántdiplomás állatorvos életrajzának első fejezetét tavasszal olvashatták, itt folytatjuk a visszaemlékezést.
1950 utolsó napjaiban kezdtem meg a munkát. A főnököm bemutatta a vizsgálatot, hogyan kell a méhet tapintani, megfogni és bevinni a termékenyítő oldatot, vagy a beteg méhbe bevinni a gyógyszeroldatot. Az év első pár napján még gyakoroltunk, egyszer már az ondóvétel is sikerült. Azután két napos pesti értekezletre ment a főnököm. Hazatérve megállapította, hogy a szakma első lépéseit tudom. Folytattam a következő lépésekkel, napról napra gyarapodott tudásom. Kisbéren és Ászáron dolgoztunk csak, tehát alapos elemzőmunkát végezhettünk. A tehéntartók felismerték meddőségi kezelésünk gyógyító hatását, és egyéb községekből is hozták teheneiket. Tavasszal kaptunk egy autót, amivel inszemináló körutat szerveztünk. A gépkocsi Ford gyártmányú volt, még 1935 előtti időkből való, elhasznált állapotú, amihez alkatrészt sem lehetett kapni. A körutat megszerveztük: Kisbér-Ászár-Vasdinnye puszták-Tárkány-Csemerhát-Bábolna-Farkaskútpuszta-Nagyigmánd-Csép-Ete. Elindultunk, megkezdődött a baj. A felsővasdinnyei tehenészetben súlyos hüvely- és méhgyulladással találkoztam. Kezeltem. Kaptam a támadást, hogy ahol 100 %-os volt az ellés, ott nem lehet baj. Alapos és körültekintő voltam. Az adat igaz, de azért, mert 30 tehenet kiselejteztek és 30 vemhes üszőt állítottak be helyettük. Az ávós megbízott szaglászott utánam. Az egyszerű, szorgalmas tehenész kimentett, azt mondta rólam, amit tudok, mindent elkövetek, hogy rendbe jöjjenek az állatok. Ekkor készítettem hüvelykenőcsözőt egy gépkocsi zsírzóból, amely egy fémhenger csavarható dugattyúval, a végén hajlítható csővel. E cső helyett egy - a méhmosáshoz használatos - rövidített fémkatétert tettem, aminek a végére olyan csavart hegeszttettem, ami illet a hengerre is. Ezzel végeztem el a tripaflavinos hüvelykenőcsözést. Hatására megtörtént a gyógyulás.
Az autó nem működött, a munka akadozott. Egy reggel elindultunk, Ászáron még dolgoztunk, továbbmenve kb. három km után a gépkocsi megállt. Munka helyett az autó újraindításával telt el az idő. Mikor végre beindult, beültünk és hazamentünk. Pont úgy érkeztünk, mintha az utat végigjártuk volna. Mindenkinek öröm ragyogott az arcán, sikerült. Én viszont kifakadtam, ha feladatot adnak, akkor adják hozzá a feltételeket is. Kaptunk egy Opel Adam elnevezésű kocsit, mely talán az előbbinél is öregebb volt. Az előzőnél kissé használhatóbb, de nem elég a pontos munkához. 1952-ben megalakult az Állami Gazdaságok Minisztériuma. A Mezőhegyesi termékenyítő állomás az ottani gazdaságé, Kisbér pedig Bábolnáé lett. Dr. Bódai József maradt a méntelep állatorvosa, mely feladatot eddig is ellátta. Hozzám azok a bábolnaiak ragaszkodtak, akik korábban elégedetlenkedtek, vitatták a mesterséges termékenyítés eredményességét. Igazgató lettem, amit a szakma szabályai szerint végzett kitartó munkám elismerésének tartottam. Az állomás továbbra is Kisbéren működött, de a bábolnaiak hozzákezdtek az ottani állomás átépítéséhez. Mire az átalakítás készen lett, addigra megszűnt az Állami Gazdaságok Minisztériuma. Az egészből annyi hasznunk volt, hogy tőlük kaptunk egy használható pléh Skoda autót. A bábolnai gazdaság használni akarta önálló állomását - továbbra is az én irányításommal. Főállásban maradtam Kisbéren, és másodállásban csinálhattam a bábolnait. Három nap jártam Bábolnára, az ottani bikáktól vettünk ondót. Két kitűnő, szorgalmas inszeminátort képeztem ki Burai Bélát és Sípos Mihályt. A gazdaságon kívül Tárkány községben dolgoztak még. Lehetővé vált, hogy más községekben is bevezessük a mesterséges termékenyítést. Az állattartók megismerték az inszeminálás és a meddőségi kezelés eredményeit, már ők kérték munkánkat. Sajnos nem volt jármű, de volt ló. Kaptunk is kiselejtezett, kiherélt mént a méntelepről, de az rendszeres munkára nem volt alkalmas. Kisbéren és környékén indítottunk lovas körutat 4-5 község, állami gazdaság bekapcsolásával. A munkához elég lett volna kétkerekű laktika, de sehol sem kaptunk. Hintót vettünk, mely a gyakorlatlan lónak dombos úton nehéz volt, megsüllyedt. Paraszt gyerek létemre gyakorló lóhajtóként megmutattam, hogyan kell az ilyen lovat felhajtani a dombra. A Kisbér-Bakonyszombathely közötti út volt ez. Szombathelyről az állami gazdaság gelegenyéspusztai tehenészetéből a mezőn keresztül mentem, mert a rövidebb úton lépésben is odaértem volna a bársonyosi inszeminálás időpontjára. A mező homokos volt, a haladás nehezebb. Meg is állt az én lovam. Hiába bíztattam, nem indult el. Rávertem az ostorral, mire a két hátsó lábára ágaskodott. A földre visszatérve a kocsirúdra lépett, amely kettétört. A másik hámfát leszerelve kötöztem azt a rúd eltört része mellé, hogy az rendeltetésének megfeleljen. Aztán a ló újabb biztatásomra elindult, és végre hazaértem. A minisztériumi főnök éppen ott volt az állomáson, és csodálkozott, hogyan nézünk ki. Így néz ki az, amikor a munkához nem biztosítják a feltételeket - válaszoltam.
Javult a helyzet, amikor megjelentek a motorkerékpárok. A munkával együtt gyarapodott a személyzet is. Jöttek állatorvosok, inszeminátorokat képeztünk. Sajnos az állatorvosok keresete nálunk kevesebb volt, mint az egyéb munkaterületen dolgozó kollégáké. Hozzánk csak muszájból vagy sorsolás útján jöttek. Utóbbira példa dr. Nádpataki Károly, aki jól képzett, tehetséges, dolgos állatorvos volt. Az előbbire is akadt példa, akinek munkájára sok panasz volt, körzetéből távoznia kellett. Nálunk volt üres hely, felvettem. Mikor már összeszoktunk bizalmasan közölte velem, hogy ő besúgó. Meglepődtem, mert addig azt sem tudtam, mi az. Ő magyarázta el. Később engem is feljelentett. Voltak mások is, akik jöttek-mentek, szorosan vett dolgukat elvégezték, mással nem törődtek. Az élet pedig sok váratlan helyzetet teremt, amit azonnal meg kell oldani.
Kisbérről három járat indult. Fiók állomás volt Komáromban, Tatán, Esztergomban, Tatabányán, a környei állami gazdaságban, Veszprém megyében Zircen, és önállóan működött a bábolnai állomás. Kiemelt feladatomnak tekintettem az inszeminátorok ellenőrzését. Néha megkértek, vizsgáljak meg három hónapnál fiatalabb inszeminált tehenet, mert ha vemhes, akkor a tízforintos kategória helyett 15 forintot kaptak. Az is előfordult, hogy vemhesnek jelentett tehén üres volt. A büntetés a prémium visszafizetése, vagy csökkentése lett. Nagy jelentőséget kapott ez később, mikor azzal vádolt a feljelentő, hogy utasításomra csaltak. 1960 körül nemcsak a munka, hanem a feltételek is javultak. Négy új gépkocsit kaptunk - a feltételek utolérték a munkát. Azt hittem, most már szépen, kielégítő körülmények között dolgozhatok. Helyette elkezdődött a kálváriám. A két felépült szolgálati lakás egyikében én laktam családommal - akkor már három gyerekünk volt -, a másikban a kollégám, aki feljelentett. A feljelentést követő vizsgálat során megállapították, hogy semmi hibát nem vétettem, felmentettek. A megyei főnökség viszont a kollégát eltanácsolta - én szereztem neki állást Győrben.
(A következő számban folytatjuk.)
|
Nyomtatható verzió