1920 nyarán a sáripusztai Hunyady-kastélyban vendégeskedtem. Talán a Balaton déli partjainak közelsége csábított, amikor Franciska grófnő levélbeli meghívását postafordultával elfogadtam.
– Hintón fél óra, akár naponta úszhatsz a Balaton vízében Ágnes, te is. Jó lovak állnak a rendelkezésünkre.
Zárdaiskolai barátnőm invitáló sorai mindjárt szórakozásokkal kecsegtettek.
– Kastélyavatónkra két vármegyébe, Keszthely és Kéthely körjegyzőségében élő fiataluraknak címeztem meghívókat. Nem lehet táncpartnerben hiányunk.
Csodálkoztam kissé, miközben a levelet olvastam. No, nem a fiatalurak említésén, de tudomásom szerint a sári kastély már a XVIII. sz.- ban is ott állt a helyén.
Pontos magyarázatot a következő hét elején, megérkezésemkor kaptam. A vasútállomási fogadásommal megbízott intéző tájékoztatott. Készségesen lesegített a magas vonatlépcsőről a csomagjaimmal együtt, és a ránk várakozó hintóhoz kísért.
– A Hunyady család a nyolc éve húzódó átépítések végét ünnepli meg az estéllyel hamarosan. A befejezési munkálatokat sokáig a világháború akadályozta.
Neobarokk stílusban, pompásan felújított épületet találtam. Hintónk a park ezüsthársfa-sorának mélyére lilás alkonyatban gördült be.
A nyakamba csimpaszkodó, ifjú grófnő az örömteli lelkesedésből nem tudott kifogyni, amíg vacsora után, éjféltájt végre mindketten nyugovóra tértünk. Kitárt ablakszárnyakon egészen napkeltéig a virágzó hársak erős illata tódult be.
A vendéglátó Hunyady család Kéthely községben téglagyárat, sőt magánkórházat is alapított. Engem újságíró gyakornokként mindkettő érdekelt, ezért kérésemre Franciska mindjárt másnap, reggeli után magával vitt a téglagyárba.
Egy öreg munkástól ebédszünetben hallottam a következő mesét a szabadban, mindenfelé burjánzó paréjlevelek és pipacsok között, ahová a sárga csíkos napernyőjét forgató barátnőmmel együtt én is letelepedtem.
– Aztán a vár fölötti dűlőn, a Meleg-oldalban járt-e már, kisasszony?
– A várromhoz még nem jutottam el. Miért kérdezi?
– Csak, hogy a kőkecskéről hallott-e már?
– Ne várakoztasson, mondja!
Az öreg subát kerített a fűben maga alá, megtömte a pipáját, majd mesélni kezdett.
Azon a dűlőn áll a kőkecske, mióta az eszemet tudom. Oda hajtottam ki a mi kecskénket is legelni, mert anyám a jószágot már pendelyes koromban rám bízta. De a mi Gizink elkerülte a kőkecskét, mintha tartana tőle.
Gizinek hívták a kecskéjüket?
Hát ne gondolja kisasszony, hogy Gizella királynénk emlékének megcsúfolása az. Inkább, hogy a fenséges nevét ne tudjuk feledni.
Jól van. Azután mi történt?
Nem csak a mi Gizink kerülte a kőkecskét, de a falubeliek is. Mindannyian féltünk tőle, inkább csak távolabbról nézegettük. Találgatták, hogyan kerülhetett oda. Öregapám egyszer azt mesélte, már a török időkben is ott bámulta ez a kőkecske a várunkat, meg a falut. A plébános úr megerősítette nagyapám szavait.
Ne gondoljanak maguk a kőkecskére! Talán bajt hozna ránk, ha elmozdítanánk.
Pedig dehogyis cipelte volna el azt a kőszobrot a helyéről senki.
A kőkecske rejtélye nem hagyott nyugodni. Ugyanaznap délután Franciskával én is meglátogattam a kéthelyi kőjószágot a parádés-kocsis kíséretében. Feltűnt, hogy amint az öregember mesélte, mindenképpen emberi kéz, nem a természet, szél és víz munkálta.
A sáripusztai fehér zsalus kastélyszobámban írtam egy rövid cikket róla, egyik keszthelyi hírlapban hamarosan megjelent.
A szombat esti partira két újságíró is eljött. Az egybegyűltek szórakoztatására már az első táncszünetben felolvasta egyikük a Kőkecskét. Majd nyár végén hallottuk, hogy a helyi anyagot külföldi lapok is átvették.
Legközelebb csak tíz év múlva találkoztam Franciskával egy adriai fürdőhelyen újra. Nem sokat változott. Bájos gyerekei társaságában, piros napernyő alatt a limonádéját kortyolgatta. Főleg a Somogyban együtt töltött nyarat idéztük fel. Amikor elköszöntünk egymástól, a következőt mondtam neki.
Üdvözlöm a kőkecskét is!
Barátnőm szép arcán árnyék futott át.
Már nem tudnám átadni, kedves Ágnes. Két évvel a sáripusztai vendégeskedésed után eljött a faluba Törökországból egy ember. Kérte, vezesse föl a Meleg-oldalba valaki. A kíséretébe szegődött munkás - talán a téglagyári öreg fia lehetett - elmondta később, hogy a látogató utasította; törje szét a kőkecskét. Annak az üreges belsejéből mesés kincsek, villogó, drágaköves ékszerek, arany pénzek kerültek elő. A fizetségül kapott éremdarabot még sokáig mutogatta a faluban.
De az ismeretlen török férfi a kőkecskéből kifordított kincset aznap éjjel a származási helyére, Isztambulba menekítette.
Megjegyzés: A Kőkecske c. monda kéthelyi változata Mirkó Jánosné Simon Magdolna elbeszélése nyomán. |
Nyomtatható verzió