Nagy Kálmánné, Rózsi néni írásai az emberi élet nagy eseményeiről szólnak. Válogattunk már újságunkban az udvarlás, a házasság, a gyermekszületés és keresztelés 50-60 éves hagyományaiból, sőt a régi karácsonyok, disznóvágások érdekességeiből is. November közeledtével az utolsó földi szertartásra, a temetésre emlékezünk.
Temetkezési szokások
A mi községünkben, a régi időkben nem volt ravatalozó. A temetőben egy 5x5 méteres kis épület volt a halottas ház, abban tárolták a temetéshez szükséges eszközöket, szerszámokat, és amire a koporsót helyezték a szertartáson. Ezt Szent Mihály lovának nevezték. A falon szögek voltak, oda helyezték a temetés után pár nap múlva a család koszorúját, ami művirágból készült, valami faggyús anyaggal bevonva és évekig elállt. Mindenszentek napján és halottak napján újra kitették a sírokra, utána ismét szögre akasztották.
Falunknak volt egy szép gyászkocsija, amit az iparosok udvarán lévő épületben tartottak. Egy iparos ember szokta kísérni oda, ahol meghalt valaki. Mert akkoriban otthon ravatalozták fel a család hozzátartozóját. Úgy készült a család, hogy méltó helyen legyen a ravatal, az első szobában, amit tisztaszobának is hívtak. Legtöbb helyen két ablak között két székre helyezték a koporsót, de amíg az elkészült, az elhunytat tiszta, hófehér ágyon, fehér lepedővel takarták le. Az ágy előtt két nagy, fekete gyertyatartón égett a gyertya, amit a templomból lehetett elhozni erre az alkalomra.
Szokás volt a halott látogatása. Így fejezték ki a családnak a részvétüket a rokonok, ismerősök. A szomszéd szobában együtt imádkoztak a családtagok a rokonokkal. Mindig voltak olyan idős asszonyok, akik ismerték a hagyományos imákat, énekeket. Ima után a háziak megkínálták a részvétnyilvánítókat kaláccsal, pohár borral. Ez azt jelképezte, hogy az Úr Jézus is így köszönt el a tanítványaitól az utolsó vacsorán.
Eljött a temetés napja. Az udvarra tették ki a koporsót, mielőtt a pap és a kántor megérkezett két ministráns gyerekkel. Addigra a szomszédok, falubeliek összejöttek, együtt imádkozták a rózsafüzért. Ezek az órák voltak a legnehezebbek a család számára, főleg, ahol fiatal anyát vagy apát, netalán gyereket kellett eltemetni. A szertartás után a koporsót a gyászkocsiba tették, koszorúkkal körberakták, a család ment közvetlenül a kocsi után, majd a többi rokonság és a tisztelők. A kocsi előtt ment a pap, a kántor, a ministránsok vitték a halálkeresztet, amire egy fehér törölköző volt akasztva, jelezve a feltámadást. Ez a ruha a szertartás után a papot és a kántort illette meg, a gyerekek is kaptak egy kis aprópénzt.
Amikor a menet elindult a háztól, elkezdtek harangozni, addig szólt mind a négy harang, amíg a temető utcáig értek. Ott már csak a temetői lélekharang szólt, míg a menet meg nem állt. Út közben is énekelt a pap és a kántor. A koporsót mindig a nagy kereszt elé tették, a Szent Mihály lovára, és ott folytatódott a szertartás. A sírhoz négy férfi vitte a vállán a koporsót. Voltak szegényebb családok, akik nem tudták megfizetni a gyászkocsit. Hívtak nyolc embert koporsóvivőnek, akik a háztól a temetőig menet közben többször váltották egymást. Amikor fiatal lány vagy fiú halt meg, akkor koszorúslányok és vőfények vitték a vállukon. Mindenki kapott egy fehér zsebkendőt ajándékba, amit a lányok a szoknyaderékba, a fiúk a kabát mellzsebébe tettek. Ha pici baba halt meg, azt kicsi fehér koporsóban vitték a nagy lányok, kézben, mert a két oldalán volt egy-egy fogantyú. Háború alatt nem lehetett szemfedőt kapni, krepp papírból készítettünk.
Temetés után a rokonság újra visszament a családhoz a halotti torra.
A mellékelt fénykép egy kéthelyi, 16 éves fiatalember temetésén készült, valamikor a II. világháború előtt. A 8 lány, aki 8 legénnyel felváltva a vállán vitte a halottat végig a falun, ki a temetőbe, menyasszonyi koszorút visel. Közülük többen még ma is Kéthelyen élnek.
|
Nyomtatható verzió