Udvarlás, házasság a régi időkben

Rózsi néni emlékei

Nagyszüleim elmesélésére visszaemlékszem. Abban az időben, az ezernyolcszázas évek közepétől a lánykérés így történt. A faluban könnyebb volt megtalálni a fiataloknak egymást, mert itt mindenki ismert mindenkit. Igaz, nem volt ennyi nyilvános bál, mint most, de voltak házi bálok, amit batyus bálnak neveztek. Nagyapám is, apám is nagyon szépen citerázott, harmonikázott. Összehívták a legények a lányokat, persze már volt mindenkinek választottja, akit akkoriban nem barátnak, hanem udvarlónak neveztek. A lányok vitték az ételt, a fiúk az italt. Az étel sült hús, kolbász, finom házi kenyér, amit egy szögletes házi vászonruhába (szakasztó ruha) kötöttek, és úgy vitték a lányok. A fiúk demizsonban a bort, pálinkát. 20-25 pár összejött, és este kezdődött a tánc. De akkor a lányok nem mehettek ám egyedül, az édesanya, vagy az apa kísérte el a bálba. Ők is szerettek menni, mert szerették a fiatalokat. Éjfélkor volt a hölgyválasz. Jaj volt annak a legénynek, aki nem kérte föl azt a lányt, aki nem nagyon tetszett neki. Mert akkor a lány, direkt fölkérte, és volt pironkodás. Közben a fiúk kiabáltak: Hölgyválasz! A lámpát leoltották, persze olyankor lehetett egy-egy puszit is lopni, hogy a mamák ne lássák. Vége volt a hölgyválasznak, utána elővették a batyut, végigrakták az asztalokra, és minden lány hívta a táncosát és megkínálta. Nem volt lapostányér, fiúknak volt zsebkésük, kenyérre tettek egy jó darab sült húst vagy kacsacombot. Sütemény helyett kuglóf, diós, mákos, csokoládés, de volt, aki bábosat is sütött. Amikor már komolyra fordult a fiataloknál, hogy elszánták magukat a házasságra, megbeszélték, hogy mikor legyen a lánykérés. A fiú keresett magának egy idősebb embert kullogónak, ez vagy a keresztapja, vagy nagybátyja volt. Este elmentek a következő köszöntéssel: Jó estét a ház urának és családjának! Engedtessék meg, hogy beléphessük a ház küszöbét, mert komoly szándékkal jöttünk. Ekkor a házigazda ajtót nyitott és így válaszolt: Isten hozta magukat a házamban, tessék bejönni! A lány izgatottan állt, az apja szólt: hozzál lányom széket a vendégeknek. Megkérdezte, mi járatban vannak nálunk? A legény nem válaszolhatott még, csak a kullogó. Hát azért jöttünk, és a szándékunk komoly, hogy a lánya kezét megkérjük ennek a fiatalembernek a számára. Na lányom, mit válaszolsz erre a kérésre? Persze ő már erre fölkészült, titokban elkészítette a jegykendőt. Odaállt a fiú elé, és nekiadta a jegykendőt. A kullogó, meg az édesapa nem tehetett mást, összenéztek, összecsapták a tenyerüket, amit abban az időben parolázásnak neveztek. Ezután már nemcsak a kisajtóban beszélgettek a fiatalok, hanem bemehetett a legény, de csak hét közepén egy nap és vasárnap délután.

Amikor már eltervezték, mikor lesz az eljegyzés, az is ünnepélyes volt. Akkor már mindkét szülő ott volt a lányos háznál, és 2 násznagy, ezek a keresztségi szülők voltak, és négyen mentek beiratkozni a jegyzőhöz. De a lánynak már akkor rózsaszínű selyemkendő volt a fején, és szépen, kézen fogva mentek a násznagyokkal. Utána volt ünnepi ebéd, és akkor közösen megbeszélték a szülők a lakodalom részleteit. Mikor legyen, kiket kell meghívni. Sok koszorúslány, vőfény legyen. És az esküvőn már nem a keresztszülők, hanem a bérma szülők voltak a násznagyok, illetve nyoszolyóasszonyok.

A lakodalom előtt egy hónappal már elkezdték hívni a vendégeket. A lányos szülők az ő vendégeiket, a fiús szülők a magukéit.

A lakodalom mindig a lányos háznál volt, a nagyszobából kipakoltak, ott tartották. Körben az asztalok szépen megterítve, nyáron meg az udvaron sátrat csináltak, vagy ahol volt nagy pajta, azt rendezték be, ott volt a teríték és a tánc. Vőfények, koszorúslányok segítettek, díszítették sok virággal. 4-5 nappal előbb kezdték a sütemények sütését, volt disznóvágás, ezt mind a meghívott vendégek segítségével végezték. Azok voltak ám az igazi esték! Borjúvágás, jó remegős borjúpörkölt nokedlival, igazi jó vörösbor, fehérbor, többet ért, mint maga a lakodalom. Mert akkor a vendégekkel kellett foglalkozni. De a segítségeknek ez volt az igazi, előtte és utána, lehetett mulatni még három nap is.

Eljött az esküvő napja. A vőlegényes háznál összejöttek az ő vendégeik. Az első vőfényt mindig a vőlegény hívta, legtöbbször a legjobb barátja volt, a vőfény szép köszöntő versekkel készült fel. Ő búcsúztatta el a szüleitől a fiúkat, és indultak a lányos házhoz. Már akkor a falu népe leste a kisajtóban a menetet. A lányos háznál nyitva állt a kapu, és a rezes banda elkezdett szépen játszani. Ezt a nótát: Megnőtt már a mi lányunk, járhatsz babám minálunk. Se nem kicsiny, se nem nagy, éppen, éppen hozzám való vagy. Erre kijött a menyasszony édesapja, édesanyja, ők fogadták a vendégeket az udvaron. A menyasszony ekkor kezdett öltözni a fehér ruhába. Volt, aki direkt arra volt felkérve, legtöbbször a menyasszonyi ruha és a fejre való fátyol varrója, hogy öltöztesse. Amikor készen volt, a szülők között állt a lány és a vőlegény, vőfénye kikérte a lányt, hogy indulhassanak az esküvőre. Szép verseket mondott, jött a búcsúzás, sírt a lány, sírtak a szülők.

A lány, meg az első koszorúslány, aki a menyasszony rokona vagy barátnője volt. Még a század elején nem nagyon volt divat a fehér ruha, de már az 1920-as évek után igen. Az első vőfény vezette a menyasszonyt, egészen az oltárig. A koszorúslány ment a vőlegénnyel, és csak ott állhatott a menyasszony a vőlegény mellé. De az utcán a trombitások kísérték végig a lakodalmas menetet. Az egész falu kint állt a kapuban. A koszorúslányoknál egy nagy zacskó perec volt, amit a szakácsnők sütöttek a kuglóf maradékából, apró fonott perecnek nevezték, azt dobálták a gyerekeknek. A vőfények kezében egy üveg bor volt, ők közben kínálták a nézőket, a férfiakat. Nótáztak végig az utcán. Énekelték: Lakodalom van a mi utcánkban… és Udvarom, udvarom, kerek kis udvarom, de sokat söpörte az én gyenge karom…
Megvolt az esküvő, akkor már az új pár együtt jött ki a templomból, de vigyázni kellett, melyik szólal meg először, mert akkor ő lesz a főnök az életük során.

Amikor az esküvőről hazaért a nászsereg, a kapuban várták az otthon maradt szakácsnők és segítők. Az új asszony addig nem mehetett be az udvarra, amíg egy kis fateknő vizet föl nem rúgott, ami már oda volt készítve. Ez azért volt, hogy ha gyermeke születik, könnyen szüljön.

Utána megint szép verssel köszöntek be a szülőkhöz és a vendégekhez. A zenészek kezdték a muzsikálást, a vőfények énekeltek, kezdődött a tánc. A kerítésen kívül sok néző összejött, a szakácsnők süteménnyel kínálták őket. Mi nagylányok megvártuk, ki hív be minket táncolni. Ha vidékre vitték a lányt, akkor délelőtt volt az esküvő, olyankor ebéd volt a lányos háznál, ha a faluba került a menyasszony, akkor mindkét háznál tartottak lakodalmat. Az étel összetétele mindig ugyanaz volt: tyúkhúsleves cérnametélttel, pörkölt nokedlivel, rizs, utána rétes – túrós, káposztás, tökös-mákos, meggyes-túrós -, majd sült húsok, pecsenyék, fasírozott, levesben főtt tyúkhús megpirítva, rántott csirke, sertés szelet, mindez többféle savanyúsággal. Ezek után a sütemények, torták, de a régebbi időkben inkább a finom, kemencében, cserépedényben sült kuglóf volt a divat. Akkoriban még a rétest is kemencében sütötték az asszonyok.

Vacsora közben volt a dusulás, ami most is szokás. Először a menyasszony és a vőlegény nótáját húzták, a vőlegénynek általában a Nékem olyan asszony kell…, a menyasszonynak Asszony lett a lányból, a bimbóból rózsa… Akinek már nem élt valamelyik szülője, annak: Ha kimegyek a temető mély árkába, ráborulok édesanyám sírhalmára. Kelj fel anyám, kelj fel, kelj fel a sírodból, nézd meg, milyen menyasszony lett a lányodból (vagy vőlegény a fiadból). Ezek nagyon nehéz percek voltak nekünk. De a sok nótát az egész vendégsereg énekelte, végig a vacsora közben. Az első vőfény minden ételt beköszöntött, utána a főszakácsnő merte a tálakba, a többi fiatal besegítő pedig hordta az asztalra a fogásokat. Vacsora után jött a tánc, a jó hangulat. Az új pár kezdte, majd a szülőkkel is táncoltak.

Estefelé megérkezett a szalagos lovaskocsi, amivel elvitték az új asszony hozományát, amit régen ládának neveztek, később szekrénynek. Erre a kocsira fölrakták, a tetejére fölvetették a szépen elkészített ágyneműt, ami 2 db négyszeles dunyhából, 6 db vánkosból (ma párna) állt. Indulás előtt 4 vőfény üveggel a kézben felszállt a kocsira, a kocsis mellett a menyasszony keresztanyja, az ölében nagy kerek fejkosárban vitte a menyasszony ajándékát, amit majd a vőlegényes háznál ő kínál éjfélkor a vendégeknek. Induláskor a cigány húzta, a vendégek énekelték: Kocsira ládám, kocsira párnám, magam is felülök. Mindenki kikísérte őket, a vőfények végigdalolták a falut, persze a nép is mind az utcán volt. Ebben az volt a szép, hogy nemcsak a lakodalmasok ünnepeltek, hanem az egész falu, mert mindenki kíváncsi volt a mások gyerekére is. Bár most is ilyen szeretet lenne az emberekben!

A vőlegényes háznál már nagyon várták a menetet, a kapu nyitva volt, a kíváncsiskodók is lesték, milyen a menyasszony hozománya. De a láda vagy szekrény kulcsa a keresztanya zsebében volt, azt nem adta ki a kezéből. Régen nem volt erszény, meg táska, hanem a bőszoknyának belül volt a zsebe, abba senki nem tudott benyúlni, mert még kötény is volt a szoknyán kívül. A pénzt is ott hordták régen az asszonyok zsebkendőbe kötve. De a kocsisokban is volt ám huncutság. Abban az időben a legtöbb ház előtt deszkából volt a híd, és úgy vágtattak be rajta a lovakkal, hogy az leszakadjon. Ekkor volt futkosás, mert az utcáról kellett behordani a hozományt, de a szoknya zsebébe nem lehetett benyúlni a kulcsért, azt csak az éjféli tánc után kapták meg a fiatalok. Akkor már minden vendég megnézhette a hozományt.

A lányos háznál a vőlegény búcsúzó verset mondott a lány nevében a szülőknek, a testvéreknek, a rokonságnak. Volt sírás, de menni kellett, mert a vőfények már kiabálták, hogy köszönjük a fölnevelést, indulni kell. A rezesbanda a menet után állt és végig fújták a vőlegényes házig, a násznép dalolta: Utca, utca, sej a kéthelyi utca. Utoljára végigmegyek rajta. Utoljára megállok egy háznál, az én kedves kis angyalom rácsos kapujánál. Mire célhoz értek, már a borosüvegek is kiürültek, amit út közben a nézőknek kínálgattak. A vőlegényes háznál már az új ember (ifjú férj) húzatta a szüleinek: Édesanyám, adjon Isten jó estét! Meghoztam a barna-piros menyecskét. De nem azért, hogy csak engem szeressen, édesanyám könnyebbségét keressem. Ekkor a szülők átölelték a fiatalokat, ők kezet csókoltak ezekkel a szavakkal: Fogadjanak el bennünket együtt gyermekeiknek. Nem néninek, bácsinak nevezték egymás szüleit az ifjú házasok, mint most, hanem édesanyámnak, édesapámnak.

A vőlegény házánál is ugyanazok az ételek voltak a vacsorán, amik a menyasszonyos háznál, csak ott a szakácsnők kásapénzt is szedtek. A főszakácsnőt letakarták fehér abrosszal, a kezét is bekötötték, és egy nagy levesmerő kanállal a kezében jajgatott, hogy elégette a kezét, rázta a kanalat, amibe mindenki dobott egy kevés apró pénzt. Utána nevetve megköszönte a vendégeknek, majd hívta a cigányokat a konyha közepére. Ott a szakácsnők nótáját is elmuzsikálták, az összeszedett pénzt a cigányok kapták meg. Ez volt a konyhai segítőknek a csúcs a lakodalomban, meg is érdemelték a hangulatot, mert utána jött a sok mosogatás.

Éjfél előtt az új pár eltűnt, átöltöztek a menyecske tánchoz. Éjfélkor a násznagy vezette be az új asszonyt szép köszöntővel, és elkezdték kiabálni, hogy eladó az új asszony! Régen nem tálat zörgettek, hanem az egyik nyoszolyóasszony egy kerek fejkosárral állt és abba dobálták az ajándékot és a pénzt, ami akkor nem sok volt. Inkább ruhát, poharakat, edényfélét kaptak. Abban az időben mindenki külön táncolt az új asszonnyal, jól kipörgették szegényt, alig tudott már megállni, aztán jött a férje, és elvezette, most már az övé volt teljesen. Újra terítettek, felszolgálták a finom disznótorost, az új asszony végigkínálta a vendégeket abból a kosárból, amit a keresztanyja vitt a ládavivő kocsin. A kulcs is előkerült a szoknyazsebből, amit a huncut násznagyok akartak kivenni, de nem jártak sikerrel, az ura ott állt a keresztanya mellett: - Oda aztán te koma nem fogsz benyúlni! – Hát ezek nagyon mulatságos jelenetek voltak a lakodalomban. Abban az időben nem kellett pénzt számolni, nem az volt a lényeg, hanem, hogy jó és szép emlék maradjon mindenkinek.

Nagy Kálmánné, Rózsi néni nemrég töltötte be 80. életévét. Ebből az alkalomból szeretettel köszöntjük, további tartalmas, felhőtlen, hosszú életet kívánunk neki jó erőben, egészségben!

• Rózsi néni emlékei(2007. IV.szám Tél)