Úgy érzem, az elmúlt évek történései semmilyen szempontból sem kedveztek a munkájukat becsülettel és elhivatottsággal végzők számára. Mintha elvesztettük volna a biztos támpontjainkat, amelyek korábban nagyon is meghatározták életünket. Az elhivatottság, lelkiismeret ma kevés ahhoz, hogy a mindennapok kuszaságain felülemelkedjünk, és erőt merítsünk.
Több mint 25 éve vagyok igazgató, és mindig törekedtem arra, hogy a szakmai munkámat magas színvonalon és szolgáltatásközpontúan végezzem. Úgy érzem, az iskolahasználók - szülők, gyerekek, pedagógusok - támogatóan és bizalommal segítették vezetői munkámat. Talán sikerült egy jól szervezett, átlátható, gyermekközpontú iskolát kialakítani és működtetni. Ez sokáig a nehézségek ellenére is megelégedettséggel töltött el. Azt hiszem, hogy a tanulók mindenek felett álló érdekének képviselete kellő motivációt adhat pedagógustársaimnak. Sokszor voltak nehézségek, gondok, de a fent leírt hit átsegített mindenen. Mivel a rendszerváltás előtt nem voltam egyértelmű kedvence az akkori hatalomnak és hatalmasságoknak, ezért aztán az önbecsülés érzésén kívül nem élveztem túl sok pozitív visszacsatolást az oktatásirányítóktól. Persze ebbe könnyen bele lehetett nyugodni, hiszen Arany János gondolatai lebegtek a szemem előtt:
,,S kit e pályára Isten átka sodrott,
Szívvérit ontsa bár, mint pelikán,
Hálátlanságot növel magának."
Mégis minden képzeletet felülmúl, hogy 2007 vége felé azon kell aggódni, hogy ne érjenek jogsértések, atrocitások a munkahelyen, és nyugodt körülmények között lehessen dolgozni.
Hogyan lehet az, hogy nem számítanak értékek, tradíciók, hagyományok és közösségi érdekek? Miért kell egy iskolaigazgatónak állandóan arról beszélnie, hogy az iskola az nem elsősorban gazdasági kérdés? Miért történhet meg, hogy egy település lakosságának döntő többsége sem tudja elfogadtatni, hogy az oktatásnevelés csak nyugodt, kiegyensúlyozott körülmények között folyhat? Miért nem a gyerekek a legfontosabbak az iskolai működés megítélésében?
Úgy gondolom, ezek a dolgok azért történhetnek meg, mert az országban tudatos rombolás történik, és végképp nem számítanak a vidéki emberek érdekei. A több mint ezer éves iskoláztatás hagyományai szakadnak meg minden meggondolatlan intézkedéssel, átgondolatlan helyi döntéssel.
Akik nevelnek, oktatnak, programokat szerveznek, szolgálnak, gyógyítanak, odaadással, felelősséggel, szakértelemmel, s ami a legfontosabb: szeretettel teszik a dolgukat, egyre inkább háttérbe kerülnek. Nem érdekli az aktuális hatalmat a véleményük, tanácsaik.
Szinte elképesztő a kormányzati kommunikáció, amely fellendülésről, soha nem látott távlatokról és lehetőségekről beszél. Egyre többen látjuk, hogy a jelen állapot nemcsak tarthatatlan, hanem szemérmetlenül hazug is. A helyzetet rontja, hogy kellő számban található "a régi elvbarátok" között fogadott és fogadatlan végrehajtó. Ők a múltban az erkölcstelenségre és a hazugságra szocializálódtak. A múltat nehéz elfeledni, de vannak, akik ezt nem is akarják, hiszen számukra a múlt egyenlő a jelennel. A múltbeli hatalmuk, gátlástalanságuk, szűklátókörűségük, törvénytelen eszközalkalmazásuk ismét reneszánszát élheti. A kollaborálók - tudjuk régről - mindig a legveszélyesebbek, hiszen önkontroll nélkül cselekednek, leginkább hatalomvágyból.
Szívesen ajánlom mindenki figyelmébe Klebelsberg gondolatait az új tanév indításakor: ,,Mi a magyar nép lelkét a maga eredetiségéből nem engedjük. Mi azt akarjuk, hogy legyen eredeti magyar kultúra, magyar tudományosság, melyet magyar agyvelő termel ki."
Ehhez kívánom, hogy a percemberkék kora a lehető legrövidebb időn belül leteljen, és ne kelljen azoknak szégyenkezniük, akik a hagyományos értékeket képviselik és tisztelik. ,,Legyen minden azoké, akik bánni tudnak vele." |
Nyomtatható verzió